Irodalmi Szemle, 1965

1965/10 - FIGYELŐ - Deme László: A stílusmodernség eszközei és korlátai

dolgozott, a kék zománcos sajtárt a térde közt tartotta"; , .Tejet adott a macskának, aztán a kutyának vetett egy darab kenyeret, és az ura tányérjából a szalonnabőrt is odadobta neki. Tett-vett a konyhában“; „Jobb keze mutatóujját felemelte az üvegcső végéről (ti. a lopóéról), s a bor sziszegve ömlött a pohárba“. — S hogy nemcsak munkájukat ismeri pontosan, hanem gondolkodásuk módját is, arra bizonyítékul elég talán ez a két példa: a falusi öregek „Nem betegeskednek, a tüdőgyulladásra azt mondják, fáj a mellem, és alig engedve el a kapanyelet feküsznek be a koporsóba"-, meg ez: odakinn a szél „zörgeti a háztetőn végigfutó pléhet, egy helyen fel is szakította"; a szél hangjait hallgató Török Péter ilyen konkrétan és gazda módra gondolkozhat valóban, még legnagyobb lelki vívódásai közt is.

Ez a hiteles életszerűség jellemzi az írót akkor is, ha más környezetben mozog: „bosz- szankodva teszem le a fekete bakelit hallgatót“. Pontos orvosi leírássá válik egyebütt: Fekete pontok jelennek meg rajta (ti. a beteg szemen), szétterülnek, majd össze- huzódnak, rövid időre eltűnnek, majd újra előjönnek"; s orvosilag hiteles a tudathasadás tüneteinek érzékeltetése is. (Hogy Turczel a megoldást mesterkéltnek tartja — említett könyve 137—8. lapján —, az más kérdés; magam inkább szimbólumnak fognám fel: azo- kénak, akik a saját szemüknek sem hisznek, maguk látják és maguknak is tagadják a fejlődést, és áltatják magukat a logikusan bekövetkező megsemmisülésig). — A maga egzaktságában döbbenetes ez a technikailag- műszakilag-orvosilag precíz leírás: „Ajka közül kibuggyant a nyelve hegye. Akkor került a foga közé, amikor az áram keresztülfutott a testén, s kiegyenlítődött a vörösréz vezeték és a daruhíd közötti potenciálkülönbség. Aztán már úgy maradt, mert nem tudta kinyitni a száját“.

Duba Gyula az embert komplexen nézi, de nem önmagában, hanem a természet, közelebbről a biologi'kum részeként; amelyben meghatározható, csak legföljebb még nem minden mozzanatukban ismert folyamatok kormányozzák, vagy legalábbis jellemzik az intellektust, a belső életet is. Ez a modern lélektani szemlélet nyilatkozik meg számos leírásában: „A másodperc töredéke, mely arra sem elég, hogy a szem érzékelje a szivárványhártyát ért ingereket, és közvetítse az agynak“-, „A vörös bor már szétfutott az ereimben, száguldásra késztette a véremet, a fejemben gomolygott, és feszítette a homlokomat. Idegenkedve figyeltem önmagamat“; „Hercegnő, elkényeztetett nyafka, gondolja (ti. Vera), és az idegein

apró impulzusok futnak a fény sebességével, az agykéreg sugárzik, fénytelenül, jeltelenül sugározza a parányi, de szigorú jelzéseket, rosszindulatú parancsokat küld a kéz, a láb, a száj, a fogak idegdúcainak, az idegdúcok továbbítják az izmoknak... Nem, ezt nem tudjuk leírni, erre még nincsenek jeleink"; „nyugtalan gondolatai támadtak, de gondolatai valahogy a tudatküszöb alatt születtek, nem volt alakjuk, csak hatásuk".

Ennél a közvetlen leírásnál gyakoribb és jellemzőbb a közvetett: a belső eseményeknek külső vetületűkkel való érzékeltetés-e. Egész „szinonimikája“ alakul például így a düh okozta állapot leírásának: „Gomolygó ködök ültek agyamra"; „Éreztem, ahogy fejembe szökik a vér, a homlokom bizsergett, mintha hangyák mászkálnának rajta, nyomta a vér az agyamat, és egy pillanatra elsötétült előttem a világ"; „A hangulat feszült lett, a két zsákoló szuszogásába ingerült fújások és morgások vegyültek"; „Sértett büszkeségében meg- csikordult a foga, és a hangja reccsenő jéggé változott"; — a bor és harag kombinált indítékának eredményeként: „erős pír égette az arcát, és fejében nyugtalanul keringett a vér, szinte nyomta a homlokát". — De másfajta érzelmek kifejezésére is hasonlóan; például a feszült izgaloméra: ,,A padló kőkockái mintha imbolyogtak volna alatta. Szeme előtt táncol minden. Homlokát mintha vasabroncs szorítaná“. Az ernyesztő izgalomra: „Az arca sápadt, feldúlt, és a szemében olyan riadtság ül, hogy mindannyiunkat megdöbbent. Felveszi a sörét, inni próbál, de a korsó a fogához koccan, úgy reszket a keze“; és később: „A hirtelen fékezéstől Karéi előrebukott“. Vagy az unalom érzékeltetésére: „leül a vályú hűvös cementjére, jobb keze mutatóujjával girbe- görbe vonalakat ir a vályú zöld, moszatcsomós vizébe, és fütyörész meg dúdolgat magában".

A mélységesen töprengő ember néha nagyon is lényegtelen dolgokra figyel; s ennek leírása az olvasóban nagyobb feszültséget kelthet, mint a direkt ábrázolás. Íme, egy részlet: „Török Péter (ti. fia távozási szándékát hallván) heves mozdulatot tett, mintha fel akarna ugrani, aztán elernyedt és megmerevedett. Hosszan nézett ki az ablakon A fogyó hold félhomályában épp a szomszédék kéményére látott. Nézte a kémény boltozatos tetejét, amelyre honnan, honnan nem, valami gyomnövény magja került, talán egy madár ejtette rá, vagy a szél. A tavasszal kikelt, nyáron elvirágzott, termést is hozott talán, s most a halvány holdfénynél világosan látszott elszáradt kórója“. És az író önmérsékletére vall, hogy a második fiát is elvesztő apában mégsem érleli szimbólummá a magjavesztett, ma