Irodalmi Szemle, 1964
1964/6 - AZ IRODALMI NEMZETKÖZISÉGRŐL - Garai Gábor: Időszerű gondok
az irodalmi nemzetköziségről Lapunk januári számában ankétot kezdtünk az irodalmi nemzetköziség gondolatáról. Abból indultunk ki, hogy a cseh, szlovák, az itteni magyar és más szocialista népek irodalmában is egyre erőteljesebb megfogalmazást nyer egymás kölcsönös megismerésének szándéka. Ma már természetes törekvésnek tűnik, hogy túllépjünk a nemzeti irodalom keretein, meghallgatásra, visszhangra találjunk, esetleg pozitívan befolyásoljunk határainkon túl másokat is. Kéréssel fordultunk a cseh, szlovák, magyarországi és itteni magyar írókhoz, hogy fejtsék ki véleményüket a következő kérdésről: Hogyan és miben képzeli el az irodalmi nemzetköziség gondolatának realizálását, kölcsönös támogatását a szocialista és a szomszédos irodalmak között. Előző számainkban Fábry Zoltán, Alexander Matuška, Ortutay Gyula, Jiŕí Hájek, Forbáth Imre, Karol Rosenbaum és Horváth Ferenc hozzászólásait közöltük, mostani számunkban pedig Garai Gábor válaszát közöljük. Garai Gábor időszerű gondok Az irodalom nemezetköziségének időszerű gondjai közül mostanában leginkább az foglalkoztat engem, hogy a Duna-vidék szocialista országainak, — de főképp Csehszlovákiának és Magyarországnak — nemzeti irodalmai miképp kerülhetnének közelebb egymáshoz, most már nem csupán a kölcsönös tiszteletadás és megbecsülés gesztusaival (ilyen őszinte gesztusokban az utóbbi 10—15 esztendő alatt nem volt hiány), de ténylegesen: a művek sokkal élén- kebb és természetesebb cseréjével, mint eddig. Mert valljuk meg őszintén, irodalmi világjárásunk térképén máig is közelebb esik nekünk New York, Párizs, vagy Moszkva, mint Budapesthez Prága; vagy Prágához Budapest, hamarabb ide-hallik Ginsberg vagy Jevtusenko szava, mint teszem azt, Budapestre a Šotoláé vagy Prágába, mondjuk, a Váci Mihályé. (Szándékosan emlegettem költőket és fiatalabbakat, mert a nemzetek közötti irodalmi „csereforgalom“ nyilván akkor nevezhető elevennek, ha a klasszikusokkal, a nagy öregekkel és a szórakoztató olvasmányokkal már annyira eltelt, hogy még a költői újdonságokra is ráér odafigyelni.) Nem az a baj, persze, hogy gyorsan rezo- nálunk a hagyományosan a világirodalomhoz számító nyelveken alkotók műveire — isten tartsa meg továbbra is ezt a jó szokásunkat —; a baj az, hogy az átvétel módja a földrajzi tőszomszédságból még mindig inkább a szives barátság demonstrációjának, mint a természetes kíváncsiság kielégítésének tetszik — s ez bizony provinciális magatartás, hiába is szépítenénk, és hasztalan csettintünk közben a jóértesültség gyönyörével, mondjuk, az angol dühöngő ifjak legújabb termékeit ízlelgetve. Nyilvánvaló, hogy a műfordítás minősége és intenzitása itt a kulcskérdés. Azt sem érdemes vitatni, hogy igazán jó fordítás többnyire csak jó írótól, s ha versről van szó, szinte kizárólag csak jó költőtől remélhető. Gondolom, Prágában és Bratislavában éppúgy, mint Budapesten mindig éltek és ma is élnek olyan élvonalbeli
