Irodalmi Szemle, 1964

1964/6 - AZ IRODALMI NEMZETKÖZISÉGRŐL - Garai Gábor: Időszerű gondok

írók és költők, akik jól beszélnek vagy legalább értenek oroszul, németül, angolul vagy franciául, s a fordítás missziójára is szívesen vállalkoznak, de hirtelenében nehezen tudnék olyan jelentős, fordításra is vállalkozó, Magyarországon élő magyar költőt mondani, aki tűrhetően tudna csehül vagy szlovákul. (A szerb-horvát nyelvek területén némileg, román viszonylatban jelentékenyen, de korántsem kielégítően jobb nálunk a helyzet.) Azt hiszem ez vice versa, Prágából vagy Bratis- lavából mifelénk tekintve is elmondható, tudtommal csupán Ján Smrek és Ctibor Štítnický minden tiszteletre méltó fordítói tevékenysége a rangos és jelentős kivétel, — amely erősíti a szabályt.

Mi a megoldás? Az egyik az, amit eddig is gyakoroltunk: olyanokkal fordíttatunk, akik tudják a másik nyelvet,, de nem, vagy nem igazán írók. Vagy — főleg verseket — olyan tolmácsok kezére bízunk, akik nyersfordításból dolgoznak, mert nem tudnak csehül (vagy magyarul), „versül“ viszont jól tudnak. Ez utóbbi többnyire a jobbik megoldás, de hosszú távon nem kielégítő: a magam tapasztalatából tudom, hogy az ilyen munkában túl nagy, megengedhetetlenül nagy szerep jut az ösztönös rátalálás eštlegességeinek; kicsit olyan ez, mint a sötétben bújócskázás: az ember néha azt hiszi, a bújó a hajába markolt, pedig csak az asztalterítő rojtja akadt a kezébe.

A cseh és szlovák költészet és irodalom jobb magyarországi megismertetése szempontjából sokat jelentett eddig, és még többet jelenthet ezután, a szlovákiai magyar írók és költők műfordítói munkássága. Megvallhatjuk viszont töredelmesen, hogy elég keveset tettünk e tevékenység hazai hasznosítása érdekében. Kritikailag sem kísértük kellő figyelemmel; s talán bizony a Szlovákiában magyarra fordított müvekből is többet terjeszthettünk, népszerűsíthettünk volna Magyarországon. De meg kell mondani azt is, hogy gyakran kissé porosnak éreztük ezeket a fordításokat, mintha a már Kosztolányi előtt elavult nyelvi és formai módszerek szellemében készültek volna, pedig Kosztolányi és a Nyugatosok óta — főleg szabatosság, pontosság és magyar-vers-szerűség tekintetében — sokat lépett előre a magyar fordítás-művészet.

Részünkről a nagobb figyelem, szlovákiai magyar kollégáink részéről a magasabb, korszerűbb mércéhez való igazodás sokat javíthat a helyzeten. De nem oldhat meg mindent. A hazai irodalmi tudat eleven áramlásait nyilván csak akkor fogja rangjához méltóan átjárni a cseh és szlovák irodalom, ha lesz néhány itt élő és alkotó írónk, — és főleg

költőnk — is, aki oly megkülönböztetett figyelemmel tekint Prága és Bratislava felé, mint ahogy mások Moszkva vagy Paris felé figyelnek.

A magyar irodalom Csehszlovákiába való élénkebb beáramlásának bizonyára ugyanez a legfőbb feltétele, de a nehézségek talán még nagyobbak.

Aligha válalkozhatnánk arra, hogy a gyors megoldás érdekében néhány érett, jelentős alkotónkat rábeszéljük egymás nyelvének hirtelen elsajátítására, — de a kissé távolabbi jövőre mégis kötelességünk gondolni és, meggyőződésem, mintegy tíz-tizenöt éves távlatban találhatunk is ésszerű megoldást, ha már most hozzálátunk az előkészületekhez.

Tudtommal Csehszlovákia egyetemein éppúgy tanulnak Magyarországról kiküldött diákok, mint a mi egyetemeinken csehek és szlovákok. Némelyikük nyelv és irodalom szakon folytatja tanulmányait. De — ezidőszerint

— csak a szerencsés véletlen jóvoltából akad közöttük egy-egy olyan, aki a másik nemzet irodalmának tolmácsolására írói képességek birtokában elszánhatná magát. Mint kritikusok, filológusok, kontrollszerkesztők, nyilván mindannyian kölcsönösen jó szolgálatot teljesíthetnek majd. De a mi szempontunkból mindez nem elég. Nekünk — kölcsönösen — olyan elhivatott írókra és költőkre van szükségünk, akik tudatosan és tudományos felkészültséggel ismerik a szomszéd nép nyelvét és irodalmát.

Ügy gondolom, ha mi írók két ország felől szorgalmaznánk a magunk kulturális kormányzatánál a kérdés sürgős és hatékony megoldását, semmiképp sem ütköznénk ellenállásba.

Csak annyit kellene tennünk — de körültekintően és szervezetten —, hogy a szomszédosországok egyetemeire elinduló diákok között mindig akadjon egy-egy olyan, aki

— ha kezdőként is — erőteljes bizonyságát adta már annak, hogy kellő gondozás mellett jó költő, író válhatik belőle. Szinte minden egyetemünk minden évfolyamán akad néhány ilyen tehetség. Képességeik celszerű kiaknázásával eképpen egy csapásra két legyet üthetnénk: a külföldi tanulmányok példátlanul kitágíthatnák írói világukat, és ők, visszatérve, a szomszédos testvéri ország irodalmának rátermett „nagyköveteivé“ válhatnának.

A tervszerűség szorgalmazása ezen a téren a mi feladatunk, íróké, kultúrmunkásoké.

Ma már minálunk a társadalmi és gazdasági élet minden területén a legkételkedőbbek számára is nyilvánvaló, hogy a tervszerűség ma- gasabbrendú és embernek valóbb a spontán