Irodalmi Szemle, 1964

1964/4

^ Téli táj, J. Prošek jelvételei Szénaboglyák

egyike azoknak a mai fotomüvészéknek, akik fényképeikben mindig önmagukat adják. Felvételei ugyanis nem ábrázolják a valóságot annak objektív megjelenési formáiban, hanem az egyéni élménynek a valósághoz való viszonyában, azokban a változásokban, amelyeket a művész egyénisége élménye erejével a valóságból kivált. Fényképeinek ezért nincsenek sémáik, de nincsen meghatározható^ regiszterük se, minden alkotása úgyszólván önálló műfaj, amelynek saját tervei vannak, mint a modern versnek, amely szakított a poétika szabályaival és esetről esetre alkotja meg a maga gondolat- és formarendszerét. Josef Prošek fotóművészeiének ez a sajátossága nem kontempláció eredménye, hanem ösztönös, s talán összefügg azzal, hogy pályáját költőként kezdte, szürrealista versekkel, amelyekkel a háború vége felé debütált.

E versektől a fényképek felé a cseh fotográfia két nagy mestere, Jaromír Fűnké és Josef Sudek mutatta meg neki a kibontakozás útját. S bár szorosabb értelemben véve^nem volt a tanítványuk, mégis nekik köszönheti, hogy megtalálta a fotóművészeiben a költői kifejezés lehetőségeit.

Húsz esztendő munkája áll ma mögötte, tele harccal, nyughatatlansággal, győzelemmel és vereséggel. Ami örökség volt, vagyr konvenció, azt tudatosan elvetette, míg az új, az egyéni konfliktusokban ért benne művészivé és maivá. Művén ezért semmit sem retusál, hanem ha kell, újra kezdi, mint a szobrász, aki az agyagmintát újra és újra átgyúrja. Így születtek meg költőkről, Karel Konrádról és Nazim Hikmetről szóló könyvei, de így alkotta meg a barokkori Braun Mátyás kuksi plasztikáinak a fényképeit is.

Az Irodalmi Szemle mai száma Josef Prošek műveiből közöl szemelvényeket. A talán legmaibb és legegyénibb cseh fotóművészt mutatja be alkotásainak széles skálájában, a tájképtől a portrén keresztül a zsáner-képig és a riport-felvételig. Rolleiflex, Linhof és Praktisix-kamerákkal készült fényképek ezek, ám értékük nemcsak a technikai tökélyben, a kompozíció rendjében, a kifejezés korszerűségében rejlik, hanem azokban a metaforákban, amelyeknek a megalkotására nemrégen még csak a költészet volt képes, s amelyek Prošek fényképeinek különös varázst, bensőséget és autobiografikus jelleget kölcsönöznek. E meg- állapí&suxikat talán mindennél jobban igazolja „Arabon ver$ei{\ hallgatva" című felvétele, afnely egy hrm^eueň öregasszonyt ábrázol virágcsokorral a kezében a veltrusyi kastély varkjában abban a pillanatban, amikor a nagy francia költő szavának a zenéjére felfigyel. Nem inszcenált jelenet ez, hanem egy egyszeri és csodálatos élmény megrögzítése, egy olyan élményé, amelynek a hőse nem az asszony, hanem maga a művész, aki nincs rajta a képen. (T-)