Irodalmi Szemle, 1964
1964/5 - AZ IRODALMI NEMZETKÖZISÉGRŐL - Moyzes Ilona: Alojzka
Moyzes Ilona Hideg, csípős köd ülte meg a szétszórt házakat, mint ősz fejeket a gond. Apró asszonyi alak tipeg a jeges sárban, mint a félős gyermek. Lemegy a dombon, hogy fölmehessen a másikra, onnan megint le, aztán újra föl, amíg csak el nem jut majd a faluba a vilamos megállóig. Meg-megáll, hogy megpihenjen s parányi sóhajtásai belevesznek az ébredő lankák némaságába. Kár, hogy nem tud beszélni a föld, az igazságot tenne mellettem, — gondolja szomorúan. Ezen az úton sietett munkába negyven éven át. A reggeleket est váltotta, az éjszakákat nappal. Ismerte a csillagokat és a szelek járását; hatvannyolc éves koráig sok bölcsességre tesz szert az ember. Különösen, ha olyan magányos, mint ő, aki dolga végeztével magábaroskadva hallgatja a hodály körül futkározó szél zenéjét. Nem kéne itt laknia, az igaz. A bányaüzem régen fölajánlotta a városban épített központifűtéses lakások egyikét, ahol finom meleg simul az öregember testéhez. Meg sár se hordódik be úgy, mint ezekről a dombokból. Mert hát hol venné magát a sár az aszfalton? De hű maradt öreg lakásához, mert ide kötötte minden emléke. Nem, igazán nem tudna elmenni, bár azokban a szép városi lakásokban nem fúj át a szél az ablakokon. Az is igaz, hogy a lakbért sem tudná megfizetni soványka rokkantsági segélyéből. — Jó ez a lakás, igazán jó, csak negyven koronába került havonta, — vigasztalta magát. Meg aztán az öreg Varechánét sem lehetne itthagyni és ki hallgatná meg Šrubaŕ a „pipás“ régen divatjamúlt, de mindig érdekes vicceit, összetartoznak ők, mint földdel a fák, éjszakák és nappalok, mint a dombok és a völgyek. Alojzka hangulata kissé sírós, kissé nevetős. A lelkében méhek zümmögnek, és az őszi napsugár sárga aranya viliódzik. A szemét búzavirággal hintette tele a bába, s ez különös derűt áraszt. A boltban meleg fiúsapkákat, kesztyűket, sálakat meg hasonló apróságokat raknak eléje. Az anyag és a forma hozzásimul apró ráncos kezéhez és valahogy nem akarnak megválni tőle a tárgyak. Meg-megtaszítják, mert sok a vásárló, karácsony utolsó hetében, s egy sodrással kint találja magát az utcán. A trafikban a nagyobbaknak cigarettát, a cukros boltban a kisebbeknek egy-egy finom mogyorós csokoládét vásárol. Üj táskája megtelik, a pénztárcája kiürül. Egyszerre ropja táncát szívében az öröm és a kétségbeesett szorongás . . . Amint kilép a cukrosboltból, nem fordul a villamos megálló irányába, hanem gyors elhatározással a helyi nemzeti bizottság épülete felé indul. — Ä, Alojzka! — üdvözli az elnök, mi jót hoztál? — A bánatomat, — feleli halkan az asszony. — No! t — Mondd, mennyi a te nyugdíjad Jároszláv? Ha kérdezed, biztos tudod. — Tőled szeretném hallani. — Miért fontos ez neked, Alojzka? — Te még soha nem érdeklődtél az enyém felől, azért kérdezlek most én téged. — Kettőezerszázhetven korona. — Mondd és mennyit szolgáltál a Ludwig bányában? — Negyven esztendőt Alojzka.
