Irodalmi Szemle, 1964

1964/5 - AZ IRODALMI NEMZETKÖZISÉGRŐL - Moyzes Ilona: Alojzka

— Emlékszel még rám?

— Furcsa kérdéseid vannak, asszony, — morog az elnök és arra gondol, hogy Alojzka talán kisé megháborodott.

— Hát csak felelj!

— Hogyne

___Együtt róttuk az utat Radvanictől Petrvaldig naponta. Hajnalban, éjszaka, gyalog.

— És tudod-e mennyit szolgáltam én?

— A negyvenet te is lenyomtad.

— Arra is emlékszel, hogy mennyiben szabták meg az én járandóságomat.

— Nem tartom számon.

— Hatszázat adtak. Érted?

— Értem.

— Én nem! Miért kapok én rokkant járadékot, amíg ti mindannyian szabály- szerű nyugdíjat szedtek. Nyolc éve várok erre a feleletre. Téged két elnök előzött meg. Két volt munkástársunk Klimeš és Vančura. Azok azt mondták nekem: — Elég ez neked Alojzka, hiszen egyedül vagy!

Igaz, én felszíni munkás voltam, ti a mélyben dolgoztatok. De én asszony vagyok, engem oda nem engedtek. Azt is tudhatod, milyen munkás voltam. Én nem vagyok rokkant, mégis aszerint szabták meg a járandóságomat. S hogy egyedül vagyok? Hát aztán. A munkám után nyugdíj jár és kész. De meg az sem igaz, hogy egyedül vagyok. Mert a testvérem még most is a testvérem. A fia meg az enyém is ... Vagy nem emlékszel, hogy az én pénzemen nevelkedett? Arról is tudomásod lehet, hogy ennek a fiúnak ugyancsak négy fia van, akiket úgy szeretek, mint a tulajdon* unokáimat. Te az egyetlen fiadnak tavaly ilyenkor Moskvičot vettél. Járjon rajta egészséggel, nem irigylem. De Jarosláv én a fiúknak holmiféle vacakot vettem, nézd! És kirakott az asztalra egy sapkát, egy kesztyűt, egy sálat, a többit úgy mutatta a táska bensejében.

— Látod Jarosláv, engem megrövidít a törvény. Vagy ti csaltok meg? Mit szólnál, ha elnökválasztáskor eltüzelném a szavazó cédulámat és elébetek állva azt mondanám:

— Nincs kedvem hozzátok, nem törődtök az ügyemmel. Olyan embert szeretnénk, akinek fájdalma lenne az én fájdalmam. Egy százasom maradt, mit kezdjek vele egy teljes hónapig.

— Kölcsönzők neked Alojzka, ha lesz, majd megadod.

De az anyóka folytatta, mintha nem is hallotta volna az elnök hangját.

— Nyolc év alatt öt kérvényt küldtem a minisztériumba. Minden alkalommal azt a választ kaptam, hogy kérvényemet az illetékes hivatalba, azaz hozzátok küldték elintézés végett. S nektek nem volt erőtök bevallani, hogy hibáztatok ..). . maradt minden a régiben. Pedig én is szeretek karácsonyi ajándékot venni, Jarosláv, nagyon szeretek... — csuklott el a hangja.

— A saját dolgotokat másképpen intéztétek. A pénzedet meg hagyd meg. Kölcsönnel nem segítesz.

Odakint már fölszállt a köd s a téli nap szétfutott a földön. Alojzka gyalog vette nyakába az utat. A Fučík utcában negyvenöt új villa sorakozik. Nyugdíjas bányászok laknak benne. Itt lakik az elnök is. Sőt, Klimeš és Vančura is. Olyan szívfájdítóan gyönyörű formájuk van és mindegyiknek más a színük. Az emeleten többnyire a fiatalok laknak, lent az öregek. A felszabadulás emlékére épültek, államkölcsönre.

— Én is köztük lakhatnék az „unokákkal“, — sóhajtotta Alojzka félhangosan. Mikor a dombokhoz ért, érezte, hogy a menés valahogy ma nehezére esik. Pedig ez a csomag igazán nem nehéz. Egy cseppet sem nehéz. Aztán arra gondolt, hogy már bizonyára öreg.

— Ismerem a csillagokat, a fákat és a szelek járását, csak az embereken nem tudok néha eligazodni, — sóhajtotta újból. — Az én hibám. Mert az egyik ember néz, a másik lát is. Ügylátszik, én nem tartozom a bölcsekhez. Vagy talán a törvényeket értelmezik rosszul? Ki tudja? Ki tudja?