Irodalmi Szemle, 1964
1964/1 - FIGYELŐ - Jaroslava Blašková: Fehér harisnya
— Ugyan... Te meg miért kísértesz a tó körül ? — Kész regény volna elmondani. — Lucia megint nevetett. Jól érezte magát, egyszerre megkönnyebbült, és az a valami, amit léleknek hívnak, már nem keringett körülötte, mintha megint visszabújt volna a helyére. — Ha akarsz, velem jöhetsz. Messze van innen? — Nem is nagyon, — legyintett a fiú. — Legfeljebb három óra. Nappal. Robogón. Korábban is ott lehetünk, ha bárkád van. Lucia megijedt: — Komolyan? Most a fiú nevetett. Kisfiús volt a nevetése, mintha csuklana: — Jól adod. Mit gondolsz, óceán a szenei tó? Lucia örült, hogy a fiú csak ugratja, örült annak is, hogy összeakadt a fiúval. Máskor talán felvágott volna, minden lány felvág a zöldfülű kamaszok előtt, de most nagyon örült neki. — Akkor hát gyerünk, jó? — Megyünk. Erre gyere. Ki kell kerülni a srácokat. Belegázoltak a fűbe, a fűszálak érdesen és lucskosan csiklandozták a lábukat, bizonyára bogarak meg giliszták, lárvák és pondrók, levágott kezek bújtak meg a fűben, csakhogy Lucia most nem törődött vele. A tó fölött pára terjengett, vagy talán kísértetek úsztak a levegőben. — Az intriben, — mondta a lány, — sokszor ijesztgettük egymást. Lepedőt kaptunk magunkra és össze-vissz.a rohangáltunk a folyosón — micsoda zri volt! — Internátusban laktál ? — Igen. Amikor tanultam. — Lucia maga előtt látta a szobát, benne a négy példásan megvetett, fehér ágyat, s látta a lányokat, akik nem nevették ki, mert szükségük volt rá. Ez volt a legszebb érzés, jobban melengette, mint a központi fűtés csodája. Hiába voltak négyesek a régebbi bizonyítványaiban, most kiderült, hogy Atalos Lucia mégis tud valamit, hogy Ata- losnak nincs szecska a fejében. — Én is szívesen mennék intribe. Legalább nem kellene örökké a fateromat hallgatni. Hogy mit kíván és mit nem kíván. Ha legalább egyszer megkérdezné, hogy én mit kívánok ... — Hát mit kívánsz ? — Békét és nyugalmat. Meg egy gitárt. — Szigorú apád van? — Nem is olyan szigorú, de izgága. Egyfolytában arról szónokol, hogy vigyem valamire. — Hát ő mire vitte? — A tizenkettedik emeletre ajánlott levéllel. Tudniillik postás. — Szép lehet, leveleket hordani az embereknek. — Ugyan, mit képzelsz, mi van azokban a levelekben? Szívélyes üdvözlet és kedves megemlékezés. Vagy mondjuk — Mariska, küldjetek krumplit, a mienk elfogyott — és így tovább. Minden marha, ha éppen kedve támad, levelet írhat arról, ami az eszébe jut, mondjuk, hogy ez és ez barom és hülye, az apám meg kézbesíti. Hát ez is munka? — Biztosan vannak szép levelek is. Én úgy szeretnék levelet kapni. Neked már írt valaki? — Világos. Egy pilzeni úttörő, az iskolában kapta meg a címemet. Azt írta — Pilzen szép város. Minden nap iskolába járok... Lucia önkéntelenül elnevette magát, de a fiú rászólt — csitt! Óvatosan kikerülték a tábortűz meleg fényét, a tó tükre fölött férfias mély hangokon messze szállt a tábortüzek ősi himnusza: — Niagara partjainál rongyos, öreg csavargó áll, első szerelmére gondol, a vízesés vadul tombol... Megint visszakerültek az ösvényre, lépteik alatt csikorgott a homok, a lánynak megfájdult a lába: — Nem ülhetnénk le egy percre? — Miért ne? Kissé odább kövek vannak. Lapos békakő. Valóban ott voltak a lapos kavicsok, de Lucia úgy érezte, a sok szörnyűségnek már nyoma sem maradt. Simogatta feltört sarkát, a fiú kiöntötte cipőjéből a vizet. — Nincsenek itt viperák? — kérdezte Lucia. — Gyerek vagy? A vipera éjjel alszik. — Életemben először kerültem ki a városból. Ügy féltem. De te is megijedtél tőlem, ugye? — Világosan emlékezett rá, hogy az ijesztő buffogása reszketett a félelemtől. — Hát persze, olyan egyszerre jelentél meg. Mint valami fehér nő ... — Fehér asszony. — Felőlem akár elvtársnő. Négyesem van történelemből. A lány nagyon kedvesnek találta, hogy a fiú beismerte: félt tőle. — Ha majd találkozunk valakivel, megint fehér asszony leszek, te meg lehetsz fejetlen lovag.
