Irodalmi Szemle, 1964

1964/1 - FIGYELŐ - Jaroslava Blašková: Fehér harisnya

— Felőlem. Fejetlen lovag — egész jól Illik hozzám. Ügy se hallok mást: „Hol a fejed, te kölyök? Hova tetted a fejed?!“

Lucia hallani vélte a tanítónő hangját: „Mi van a fejedben Atalos, szecska?“ — Váratlanul megkérdezte:

— Volt neked valamikor fehér harisnyád?

— Micsodám?

— Fehér harisnyád. Amikor kisgyerek voltál.

— Fehér harisnyát a mama kedvencei hordanak. Mi bezzeg elláttuk a bajukat! Telefröcsköltük őket tintával. Már akkor jó kis banda voltunk! A Duna utcán. Tudod, hol van, ugye?

Lucia bólintott. Régi álmát — jól nevelt kislány, maslival a hajában, vékonyka lábán fehér harisnyával — kézenfogva gyorsan átvezette a Duna utcán.

A víz tükre fölött úgy lógtak a csillagok, mint fénylő jégkristályok, megcsodálták magukat a tóban és mintha befagyasztották volna a vizét. Lucia megborzongott.

— Ha volna egy kis tea!

A fiú kibontotta a hóna alatt cipelt, ösz- szetekert csomagot:

— Terítsd magadra ezt a takarót.

Lucia beburkolódzott a pokrócba, a melegtől jóérzés áradt el benne. Köröskörül csend volt, békés és mélységes csend, nem olyan osonó, riogató, mint amikor egyedül volt.

Papiros sustorgott. Lucia orrát libazsír szaga ütötte meg, kezében puha kenyérhéjat érzett.

— Ha majd a vikendházak mögé érünk, tüzet rakhatunk. Itt a srácok meglátnák és még ide másznának. Persze csak akkor rakunk tüzet, ha te is akarod.

Nevetséges volt, ahogy mondta: „Ha te is akarod“, s kezével olyan mozdulatot tett, mint valami első osztályú grand. A fiú is nevetett rajta, ültek egymás mellett a sötétben, a lapos fehér köveken, teli szájjal vihogtak, bár nem is volt rá okuk.

— Hogy hívnak? — kérdezte a fiú.

— Egymás közt csak Kikericsnek. A lányok találták ki. Azt mondják, valami virág, csenevész, zöldje sincs.

— Mindig ki kell valamit találniuk. Engem meg Mikiegérnek hívnak. Mert kerek a fülem.

— És mi az igazi neved?

— Azt az apám találta ki. Jól megvert vele. Wolfgang. Hallottál már ilyet?

— Véletlenül hallottam. Az intriben. Volt egy príma nevelőnk — kicsit dilis, de nagyon jó fiú. Egyszer a magnóról eljátszotta nekünk valami Wolfgangnak a muzsikáját. Egész szép volt. Egy másik Wolfgang - tói meg verseket olvasott fel.

— Engem a versek nem érdekelnek. Nem leszek bolond kitalálni, mit akart mondani egy másik bolond. Akkor már inkább horgászok.

— Néha én sem értem. De ha mondjuk szólnak a harangok — azt érted?

— Micsoda harangok?

— Hát a harangok. A Dómban.

A fiú csak annyit mondott.

— Furcsa vagy. — Nyomban rájött, csak azért annyira illedelmes, mert sötét van. Ha a lány nappal mondana ilyet, amikor világos van és a szenei tó partján piros fürdősapkák ugrálnak, egyszerűen megpukkadna a röhögéstől. Csakhogy persze nappal a lány se merne ilyeneket mondani.

— Furcsa, hogy éjszaka másképp beszél az ember, mint nappal, ugye?

A fiú szíve kissé összeszorult, furcsa érzés volt, bánat és öröm egyszerre. Hogy a lány pontosan azt mondta, amire gondolt, és hogy ez az éjszaka valahogy más, mint a többi, amikor a fiúkkal együtt ül a tűz körül, ordítozik és a Niagarával riogatja a pontyokat.

— Hm... — mondta bölcsen, és Lucia valóban bölcsnék is találta. Szótlanul ültek tovább, nyelvükön a köménymagos kenyér ízével, körülöttük az éjszakát mintha sötétkék papirosból vágták volna ki. Csendesen csillogott a tó, mélyfeketén ömlött el fölötte a sötét, a fiút életében először fogta el szorongás: mi lesz velünk, ha meghalunk?

Lucia megkérdezte:

— A halászok éjszaka is kimennek a vízre, ugye? Mit gondolsz, hisznek az istenben ?

Aztán méq fél órát mentek, míg el nem értek a vikendházak és kis szállodák telepe mögé, amelyet pozsonyi üzemek építettek. Mikiegér tüzet rakott, keze oly biztosan mozgott, mint valami öreg kalandoré. Órájuk nem volt, de a fiú tudta, hogy már elmúlt éjfél.

— Nem fognak keresni? — fordult a lányhoz.

— Aligha.

— Üdülésen vagytok?

— Összpontosításon.

— Az csuda klassz. Ha mi kirándulni megyünk, úgy vigyáznak ránk, mint a kisborjakra. Ügy látszik, klassz vezetőtök van.