Irodalmi Szemle, 1964
1964/9 - SVÉD ELBESZÉLŐK - Margaréta Ekström: Egyedül Stockholmban
Margaréta Ekström MARGARÉTA EKSTRÖM 1930-ban született Stockholmban. Egyetemi tanulmányai befejezése óta kritikusi és szépírói munkásságot fejt ki. Novellái jelentek meg folyóiratokban. Itt közölt elbeszélése, amelynek svéd címe: Ensaris i Stockholm, az Aftnar i S:t Petersburg (Szentpéteri esték, 1960) c. kötetben jelent meg. Furcsa, hogy eddig nem hallotta, pedig dübörög, mint a sorozatos robbantás, búg, mint a sziréna, dobhártyáján dörömböl, mint egy üvöltő Reaplan — a csend. Stockholmban csend van. Nem visszafojtott lélegzetű vasárnapi, nem is kora hajnali csend, amely a szemeteskocsit megelőzi — ez a csend élettelen. Valaki nesztelenül idelopózott, meglepte álmában a várost és a gépek dübörgését, óriási párnákba fojtotta, a város reggel arra ébredt, hogy halott. De hiszen a Centrál vasteteje alatt ott áll két taxi. A Kiara téglavörös harangtornya is megvan. Lenn, a pályaudvar mögött homályosan látni a teherkocsikat. Tegelbacken megállóján egy villamos várakozik. C*ak ember nincs, sehol. De hiszen ez nevetséges. Tenyerével végigsimított az arcán, érezte, hogy borotvá- latlan és kétségtelenül ébren van. De hát mi történhetett? Evakualtak Stockholmot az éjszaka? Az egész lakosságot kiköltöztették? Mert akkor valóban csodálatos munkát végzett a polgárőrség. Ha nem is egészen hibátlan munkát. Miért éppen őt felejtették ki? Vagy ha pestis, kolera pusztít, mi oka lehetett a máskülönben olyan lelkiismeretes járványnak most egyszerre elnagyolni a munkáját és az ő jelentéktelen, de a halál előtt a többivel egyenrangú porhüvelyét megkímélni? Végigment a Vasa utcán, a Centrál térre, hogy megnézze a városi órát. Tíz óra öt perc. A nap alig bírt kikászolódni felhőágyából. A latyakos hó, ami itt is, ott is megmaradt, úgy olvadozott, mint tavasszal a csokoládéfagylalt, ha a szónok nagyon is sokáig beszélt. Felesleges volt széjjelnézni (előbb balra, aztán jobbra) mielőtt átvág az úton. Autó úgyse jött. Se motor, kerékpár, se robogó, se busz, se villamos. Se egyetlen járókelő. Az első percekben még érzatt valami kisfiús kíváncsiságot. Titokban talán mégis bizonyosra vette, hogy álmodik és mindjárt felébred. Lehetséges^És hosszú évek óta először sikerült megfeledkeznie magáról, ez is kétségtelen, csak a többiekre gondolt, akik — nincsenek. Az altruizmusnak valamilyen negatív formája volt ez, így is mondhatná az ember. De hogy a maga helyzetéről elterelődött a gondolata, az tény. És mivel még mindig semmi sem történt, leült a lépcsőre, a Centrál előtt. A csendben jól hallotta, ahogy a tegnap eldobált reklám-cédulákat halkan zörgeti a szellő az úttesten. Aztán hirtelen, mintha bíztató kürt harsanna, éles rikoltást hallott lentről, a vízről. Ha nem fékezi magát, felugrik, és visszakiált. De csak a sirályok rikoltoz- tak, meg a galambok is ott voltak. Egész csapat közeledett nagy szárnycsapkodással, begyük ezüstösen csillogott a templomtorony felett. Gondolt egyet és felállt, elindult a Norra Barntorg felé. Valahol csak lenni kell embereknek is! Kezét esőkabátja zsebébe mélyesztette. A reggelek különben is a legnehezebbek mindig. Atkozott ez a szédülés. És ma még rosszabb, mint máskor, mert ilyen üres a város. Nincs, aki előtt kikeli húznia derekát, hazug mosolyra kell erőltetni a száját, mint akinek sietős a dolga. Most odaért, ahonnan a Kungsgatan kiszáradt folyómedre nyilik. Itt is csak saját tükörképe jött szembe vele egy kirakatablakban. Lassanként feltolakodott benne a gondolat, hogy ez a semmihez nem fogható reggel csak haladékot jelent, az üres Stockholm pedig menedékhely. Utoljára tegnap este morfondírozott azon, hogy fog vajon elmúlni a holnapi nap, mert bizonyosan tudta, hogy előbb-utóbb eljön az a nap is, amelyik nem hajlandó elmúlni, és akkor neki magának kell kimúlnia a világból. egyedül Stockholmban
