Irodalmi Szemle, 1964
1964/1 - Fábry Zoltán: Vallomás a rokonságról és az akadályokról
Az expresszionista Iwan Goll mondotta annak idején: „A művészet belső lényege, a világrokonság, nem lesz figyelembe véve." A világirodaimat, mint világrokonságot mindenek felett és mindenek ellenére kell ma figyelembe venni. A világot nem szabad a szétbontok, az elidegenítők, a fajüldözők és az embarkisebbítők kezében hagyni. Az igno- rálók és negligálok ezzel a világrokonság alapját, a békét hatálytalaníthatják. A világirodaimat, mint a világrokonság tényét, mint a rokonítás lehetőségét kell erősíteni és biztosítani! Ami szükséges, az valami olyasféle, mint ami régen a népfrontpolitika volt. A differenciákat félretéve közösen kell összefogni a világ „veszettei“ ellen. Ami összeköt, az kell, hogy erősebb legyen, mint ami elválaszt. Az emberség-frontját kell kialakítani, úgy, ahogy az az antifasizmusban érvényesült: a militáns humánum volt az összekötő kapocs, az a valami, ami mindenütt egyforma és igaz volt: az emberhez méltó gond! Nincsenek illúzióink, de amit megtehetünk, azt százszázalékosan és egészen kell véghez vinnünk. A legfontosabb és a legkézenfekvőbb: a világirodalom mai eredményeiből megismerni, belélegezni, átmenteni, magunkbamenteni any- nyit, amennyit csak lehet. A koegzisztenciát, mint világirodalmi — tehát világrokonsági — lehetőséget és adottságot kell tudatosítani. Csak nem elkülönülni! Minden izolálás az egésznek, az internacionalizmusnak feladását jelenti: az emberiség ügyének elszabotálását, mely csak akkor igaz és tartós, ha az az emberség ügye is egyúttal. A világirodalom egész és oszthatatlan. De a két tábor csak kis hányadában, parányokban ismeri egymást. Senki sem mondhatja, hogy világtájékozott egészen és osztatlanul. Ami nálunk eredetiben és fordítások révén a szemünk elé kerül, az az egészhez viszonyítva, nagyon kevés. De még mindig több, mint amit a „szabad világ“ a mi térfelünkről átenged. Ez aztán mindkét oldalon rövidzárlatokhoz, tévitéletekhez vezet. Ha a másik oldalról, annak velem való rokonságáról nem tudok, vagy ha azt ellenfélként nem közvetlen megnyilatkozásaiban és nem a magam könyvélményeiből ismerem, de csupán másodkézből, hallomásból és kivonatosan, hogy tudhatok róla magamat és másokat meggyőzően helytálló véleményt mondani?! Világképem töredékes lesz, esetleges, véletlen, de nem egész és egység! Miért lehettem és vagyok a szellemi anti- fasizmus egyik hiteltérdemlő szószólója? Mert alaposan ismerem a német fasizmust, mert felkutattam egész forrásvidékét és nyomon követhetem végzetes folyammá, majd tengerré duzzadását. Amikor első illavai internálásom után, irástilalommal terhelten hazajöttem, nekiültem a német probléma anyagának rendbeszedéséhez. És akkor láttam, hogy könyvtáram meglevő anyaga kevés és hiányos: a fasizmus és prefasizmus könyveinek teljes ismerete és feldolgozása nélkül viszont nem tehettem tovább egy lépést sem. A német könyvek akkor nagyon olcsók voltak és külföldre még 25 %-os exportengedményt kaptak, hogy jobban terjedjenek és mételyezzenek. Egyik illavai fogolytársam — a németek által később megölt szegény jó Lévai Jenő, dobsinai könyvkereskedő — a cél érdekében még az ó 33 %-os rabattját is felajánlotta, és így én 58 %-os kedvezménnyel jutottam az ellenség könyveihez. Akkoriban nagyon nehéz körülmények között éltem. Mi mást tehettem volna: eladtam a kertemet és a négyezer koronát beleöltem a német könyvekbe. De megérte. Kezemben volt, kezemben van a cáfolhatatlanság. ítéletemet többé megfellebbezni nem lehetett. A kriminalitás tényét akták bizonyították és bizonyítják! Mit nem adnék ma azért, hogy a nyugatnémet irodalmat teljességében megismerjem' Ha összegyüjthetném ma is a bűnjeleket és magamhoz ölelhetném mindazok műveit, akik ott a non possumust jelentik: az ellenállást, ennek összes árnyoldalait és nemcsak a már ismert Böllt, Geisslert, Koeppent vagy Hoch- hutot. És ez lehetetlen. És ez a lehetetlenség kétoldali idült valóság. Nyugaton, és különösen a bonni államban nem bánnak kesztyűs kézzel a szocialista szektor irodalmával. A könyv kihágási objektum lesz, büntetések tárgya, és az író — börtönök foglya. A Hofé-eset, — az inkriminált kelet-német író jogtalan letartóztatása és fogvatartása, az írószövetségek és a nemzetközi Pen-Clubok tiltakozása ellenére — mindennél jobban mutatja a német neofasizmus világot negligáló, irodalmi nemzetköziséget fumigáló erejét. A mi térfelünk tehertételét a Kafka-eset összegezi. Franz Kafka világirodalmi óriás és prágai volt; itt élt, velünk, köztünk. Orvosa, majd levelezőpartnere, Klopstock Róbert a tátrai szanatóriumban engem is kezelt és abba a fekvőszékbe ágyazott, melyben Kafka is feküdt: a 33-as számú volt. 1925-ben magam is írtam egy Kafka-cikket: „In memoriam Franz Kafka“. A kegyelettel, az emlékezéssel 1945 után azonban csúnyán bántunk: a szocialista országok irodalma a teljes negligálás tudatában dobta el magától Kafka nevét és művét. Ezt a szégyenítő tényt Sartre joggal vetette a szocialista szektor szemére: Kafka csak így lehetett a kisajátító tőkés Nyugat irodalmi tromfja! Ernst Fischer ugyan már évekkel előbb közreadta minden Kafka-értelmezések
