Irodalmi Szemle, 1964
1964/1 - Fábry Zoltán: Vallomás a rokonságról és az akadályokról
legjobbikát: a marxista kritika e felülmúlhatatlan remekét; mégis: a visszasajátítási eljárás csak most indult meg az idei prágai Kafka-kollókviummal. Roger Garaudy, a nagynevű francia esztéta, aki Kafka művét „az emberi viszonylatok rejtjelkönyveként“ értékeli, a Kafka-konferenciát, mint „prágai tavaszt“ üdvözölte, és „első fecsikéről“ beszélt, mely „tehetővé tette, hogy sok akadályt elhárítson, melyek eddig egy igazi nagy marxista kritika útjában állottak“. Ez a prágai tavasz egy kompromittáló ignorálás felszámolása volt, jóvátétel, önkritika: a rég esedékes Kafka-rehabilitáció. Az igazi irodalmi nemzetköziség gesztusa; világirodalmi mozzanat: világrokonság, világrokonítás! Az öröm: a bűntudat-felszámolás következménye, a felszabadultság érzete, a jótett tudatának zavartalansága azonban nem soká tartott. Jött Alfred Kurella, akinek nagyon fájt, hogy a kafkai „elidegenedési" folyamat negligálását a konferencián a sztálini személyi kultusszal — tabujával — hozták kapcsolatba, és a berlini Sonntag-ban egyszerre és újra negatívumba, negligálásba fordult minden pozitívum. Micsoda tavaszdermesztő, kegyetlen, embertelen fuvalat árad Kurella visszájára fordult szavaiból, amikor mondanivalója után cinikus zoológiái hasonlattal tesz pontot: ne keverjük össze a régi kastélyokban, bírósági épületekben fejjel lefelé lógó denevéreket a tavaszt hirdető fecskékkel! (Ne felejtsük el: Kafka két legnagyobb regényének a címe: „A kastély" és „A per“.) A Kafka-pert a szocialista országokban eddig is a sematizmus egyszeregy-kényelme, merev kaptafája és a dogmatizmus prokruszteszi ágya avatta fellebbezhetetlenné. Kurella a prágai fellebbezést — mintha közben misem történt és változott volna — merev pléhpofával újra \f.sszadobta. A Kurellák megrögzöttsége, idejétmúlt rigorozitása, merev kizárólagossága és tekintetnélkülisége újra bizonyítja: a dog- matizmusnak, sematizmusnak, személyi fétisizmusnak nincs semmi köze a világirodalomhoz, a világrokonsághoz, a vox humánéhoz. Ahol még ma is szóhoz juthat, ott denevérek kísértenek, sötét középkori kellékek és valóságok: indexek, inkvizíciók, inkvizítorok! A dogmatizmus és sematizmus gyökeres felszámolása nélkül tájainkon nem virágozhat az irodalom nemzetközisége: a világirodalom, mint tény és mint összehasonlító mérték. Az irodalmi nemzetköziség tényének ez ad hoc felvázolása után a magunk térfelére szűkül a kérdésfelvetés. És itt mindjárt újabb megoianatatianságba botlunk, mert a kérdésfelvetés már önmagában is egy lehetetlen, megengedhetetlen állapotot rögzít. Ami kézenfekvő, ami felett még disputálni sem szabadna — mert annyira természetes és magától értetődő — a szocialista tábor íróinak és irodalmának egymásközti akadálytalansága, elkötelező ismerete — az, íme, még csak most kezd vita tárgya lenni, és mulasztásokat pótló és felszámoló óhajtás: ismerjük meg egymást! Mert nem ismerjük egymást! Nem úgy, ahogy az önmagától, noszogatás nélkül adódna; nem annyira, hogy a világirodalom-világrokon- ság-viszonylat törvényei szerint ebből az ismeretségből rokonságra, testvér-közösségre futhatna. A szocializmus egyenlítő közösséget, egymást erősítő kollektív légkört jelent. Hol van ennek, minden kételyt és szorongást eloszlató irodalmi vetülete?! Az ankétok, a viták permanenciája, a jóvátételi indítványok és próbálkozások mutatják a legjobban, hogy sokan óhajtják megalapozni, kiépíteni ezt a közösségi szintet, de a valósítás valahogy, valahol akadozik.. A határsorompók, bürokratikus merevségek, sovén utóhatások mellett a kölcsönös irigységnek, a féltékenységnek is van ebben némi szerepe. Mindegyik önmagát tartja nagyobbnak és elsőnek, és ezt a legjobban úgy lehet elhitetni, ha minél kevesebbet ismerünk meg a másikból: az összehasonlítási mércét kerülni kell. Az egyik népi demokratikus országban bürokratikus értelmetlenség csap sorompót minden mű ismertetése, kritikája elé, lett légyen az nyugati, vagy e térfélbeli, mely nem jelent meg náluk, vagy nem kapható az ottani könyv- kereskedésekben. Az elkésettségnek, a lekésett- ségnek micsoda óriási lehetőségei adódnak így, a lemaradásnak micsoda eshetőségei nyílnak itt! A tegnaphoz képest persze van haladás. 1955-ben József Attila 55. évfordulóját ünnepeltük. Akkori irodalmi lapunk a Fáklya is kivette belőle a részét. Mindenki azt várta, hogy a Fáklya ez alkalommal címlapján József Attila képét hozza. Amikor ez nem így történt, tiltakozó érdeklődésemre azt a feleletet kaptam: a két ország (két népi demokrácia!) között kissé feszült a viszony, és egy magyar költő nagy címlap-képe provokációként hatott volna. József Attila, mint a szocialista tábor provokátora! És épp Csehszlovákiában, mely oly hamar és példamutatón tisztelgett fordításaival, köteteivel József Attila közös munkára szólító és hivatott szelleme előtt! A harcot, melyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk, és nem is kevés.
