Irodalmi Szemle, 1964
1964/9 - Budai Éva: Kerítésen belül
Egy ilyen napon kiszöktünk hatan a városba. Külön-külön mentünk s a buszmegállónál bevártuk egymást. Nem messze az épülettől egy darabon ki volt vágva a kerítés. Ezt a rést szanatóriumi nyelven bacilyuknak nevezték. Csuda klassz volt átmászni ezen a lyukon. Hacsak néhány órára is, de ismét szabadok voltunk. A végállomásnál volt egy vendéglő. Oda mentünk. Remekül szórakoztunk, vicceket meséltünk, hallgattuk a zenét, kicsit táncoltunk is és sokat ittunk. Észre sem vettük, hogy már későre jár. Tizenegy órára értünk vissza. Koromsötétség volt és nagy-nagy csend. Olgát hirtelen elfogta a nevetés. Nem lehetett lecsillapítani. Folyton azt hajtogatta: „Megjött a három baci-pár, és az épület zárva már“. Tibor ránk szólt, maradjunk csendben, ő körüljárja az épületet, hol lehetne bejutni titokban. Olgába mintha az ördög bújt volna, ismét hahotázni kezdett. Muszáj volt nevetnünk. Csodálkozom, hogy nem hallotta meg senki ezt a nevető-koncertet. Tibor visszatért, mehetünk, talált egy nyitott ablakot. Dühös volt ránk, amiért nem bírtunk csendben maradni, s mérgében befogta Olga száját. Majd megpukkadtunk a nevetéstől, amikor az ablakon bemásztunk. A férfiak mentek előre, s aztán minket segítettek be. A szobában aludtak. Senki sem ébredt fel. Már úgy látszott, simán megúszunk mindent... Amikor a földszintről felmentünk az emeletre, Olga megpillantott egy oxigénpalackot, átölelte és csókolta. El akartam őt rántani, s közben véletlenül belerúgtam egy tálca köpőcsészébe. Borzasztó csörömpöléssel gurultak szanaszét. Erre aztán megjelent az éjszakás nővér: le voltunk leplezve. Szidott bennünket, fenyegetett: beírja a könyvbe és holnap aztán repülhetünk. . . Nem féltünk, továbbra is csak nevettünk. Alig bírtuk abbahagyni... és azon az éjszakán csudajói aludtam. Másnap összedobtunk fejenként egy húszast és odaadtuk a nővérnek. Megköszönte és azt mondta: „Haszontalanok, máskor ne csináljanak ilyen huncutságot, mert tényleg beírom ...“ Megígértük, hogy jők leszünk, de azért még jőnéhányszor kilógtunk, persze arra már vigyáztunk, hogy villanyoltásra visszaérjünk. 6. A kórteremben már eloltották a nagy égőt. Csak az ajtó feletti kis kék lámpa világít. Két perc még, s megkapom az utolsó nyugtató injekciót... Reggel műtenek... Szemben velem egy ma operált beteg, lábába még mindig be van kötve a transzfúzió. Nem is tudom, hányadik üveg vér ez már. A fiatal, alig húsz éves lány még mindig nincs teljesen magánál. Amióta felhozták a műtőből, óránként kapja a fájdalomcsillapítókat, a kábítószereket. Nem érez semmit, pedig többször hangosan feljajdul és állandóan egy bizonyos Gábort szólít... Szegény szerencsétlen, akárcsak Tibor. Őt egy hónappal előbb operálták és 6 is négy napig csak egy Máriát hívott, és a tanítványait szidta. Naponta benéztem hozzá, homlokáról letöröltem a verejtéket és értelmetlen kérdéseire válaszolgattam. Biztosítottam arról, hogy Mária írt, Mária várja, Mária szereti. Sosem beszélt nekem erről a lányról, vagy lehet hogy asszony volt?, el is határoztam, majd ha magához tér, megemlítem neki. De Tibor nem tért magához, műtét után egy héttel tüdőgyulladást kapott és örökre becsukta a szemét. Belép a nővér. Kezében fecskendő, felém tart... belém szúrja a tűt... valami vigasztalót súg, én azonban nem értem, nem tudóik figyelni rá. Kicsit zúg a fejem, de képtelen vagyok aludni. Szememet húzza a szemközti ágy fölé szerelt szívókészülék. Aljába három gumicső van szerelve. A beteg lány mellkasából ezen a csövön távozik az alvadt, gennyes vér. Félek, nagyon félek. A lány lélegzetvételét figyelem, mintha az adhatná a bátorságot, ha ő nem halt meg, akkor én is életben maradok... Dehát miért is halnék meg? Hiszen sokan túlestek ilyen műtéten, s vidáman élik világukat?!
