Irodalmi Szemle, 1964
1964/9 - Ardamica Ferenc: Oktávia
Bólintottam. Már alig voltunk néhányan. Hirtelen gyanakodni kezdtem. Oktávia mozdulataiban semmi sietséget nem bírtam felfedezni. Körülnéztem. Gyufára esett pillantásom. Csaknem teljesen fel volt már öltözve, de a távozásra még nem mutatott hajlandóságot. — Tehát így állunk! Meglesem őket! — féltékenykedtem nyomban. A tanító elköszönt. Az ajtóból még ránkparancsolt, az utolsó távozó oltsa el a villanyt. Oktávián és Gyufán kívül még hárman készülődtünk a távozásra. Kimentem, s megvártam, míg a másik kettő hazament. Oktávia bentmaradt Gyufával. Vártam még tíz percet, azután visszalopakodtam. Megnyomtam a kilincset. Az ajtó zárva volt. Persze, hogyan is képzeltem, hogy nyitva hagyják. Még a villanyt is eloltották a szótfogadók. Kétségbeesett gondolatokkal viaskodtam. Meg akartam akadályozni, hogy a másé legyen. Tudtam, hogy nem én voltam az első, de legalább az utolsó, ezentúl az egyetlen akartam lenni. Minden mozdulatára emlékeztem még. A csókok ízére, szerelme ízére. Most pedig megcsal a kis bestia, ezzel a ronda Gyufával. Az egész ugyanúgy fog történi, mint mikor velem zárkózott be... Éppen valami őrültségre készültem... Rájuk zörgetni, betörni az ajtót, ordítani... Sietős lépteket hallottam közeledni a sötét folyosón. Gyorsan baug- rottam a legközelebbi osztályba, de az ajtót félig nyitva hagytam. Búzás jött, a tanító. Biztosan valamit ottfelejtett. Ő is meglepődhetett, amiért nem tudott bejutni. Megzörgette az ajtót. Amíg erélyesen, dörömbölt, kifutottam az udvarra. Odaálltam a tornaterem ablakai alá, hogy jobban lássak, mikor bent világosságot gyújtanak. Nem sokára fényárban úszott a terem. Nem tudom, hogyan jutott be Búzás, valószínűen beengedték. Egyenesen a sarokba meghúzódó kisasztalhoz ment, felemelte az otthagyot kulcscsomót, zsebrevágta. Aztán Gyufához lépett és két olyan pofont kent le neki, hogy kihallatszott a csattanásuk. Kezével az ajtóra mutatott., Gyufa „elpárolgott“. Önkéntelenül is az arcomhoz nyúltam. Volt ebben a mozdulatban némi kaján elégedettség is. Mégis szerencsés srác vagyok én állapítottam meg magamban Van pofonnélküli szerelem is a világon. Csemicky László: Falurészlet, olaj, 1946
