Irodalmi Szemle, 1964
1964/9 - Monoszlóy Dezső: Versek
A villamos ablakain át nézve két süketnéma magyaráz ... Melyik a magasabb, ez vagy az a ház .. . Koszorút visznek .. . Sok a gyász . . . Az ott magasabb az a kémény . . . Semmi élmény . . . Csak a villamos csengője szól. (A félelem íze vinnyogó savanyú, az öröm édes, tarka kalcadú bőrödre száll, a szerelemmé göröngyös vadgesztenye belülről fényesíti száz jánosbogár) Magamban beszélek, mert a villamos ablakain át nem hallod, mit mond a néma talán azt: „akassza fel magát“! Magammal beszélek, mert vak süket a kémény, s bár nincs semmi élmény, a villamos csengője szól. biztató Tarló szívemről, mint felfelé dobált fehér virágcsokor, kelj szárnyra galambcsapatnyi örömöm, túl látok már a kicsiny élet-körökön, feltisztult bennem a félsz és a fájsz. Szállj galambcsapat! Mire vársz? Nyúlik az ég. Lapul a rög. relativitás Az ösztön órája ketyegett zsebemben: Az élet éhes Az élet édes Az élet él.. . Kivettem zsebemből, nézegettem, de sötét volt köröttem, nem láttam a számlapot, csak azt éreztem, hogy zenével telik meg a tér. Végül a tudat foszforeszkáló számai kigyúltak, az óra tovább ketyegett, változatlanul haladt a mutató előre, aztán úgy tűnt mintha megállna, csak én futnék előle, majd mutató lettem, s a Mindenség a számlap, és számlappá váltam, melyen az Idő repül, homlokomon kigyúlt a relativitás, hogy ne maradjak többé soha egyedül. r Monoszlóy Dezső
