Irodalmi Szemle, 1964

1964/8 - FIGYELŐ - Kiss Ferenc: Baranyi Ferenc: Hozzászólás

dalmi élet csetepatéiba, — csillagára figyel s végzi a dolgát. Szerepét tudatosan vállalja, magára szabottnak érzi, a harcot férfias mulatságnak. (Egyszerű szavak — újra anyámhoz) Biztos a maga igazában, s joggal, mert jó irányba: előre igyekszik és cselekvő nyugtalanság sarkallja. A zsongító, békítő falusi idillt, mint eléje futó kutyát rúgja el magától, hogy éber szigorral kérhesse számon népen és vezetőin, megfelelnek-é a kor sürgető parancsainak. (És békesség és alkonypir . .Hazafelé) Évfolyamtársaitól búcsúzva a „disznóhizlaló magány“, az eltunyulás fenyegető lehetőségeit idézve az ifjonti tüzek őrzésére buzdít. (Űtravaló) A türelemre intő, életfékező álbölcsekkel szemben a ma iramára és lehetőségeire apellál. (Ballada az elkényeztetett ifjúságról) Haraggal, az elkötelezett költő haragjával fakad ki az örökös „közeledők“ ellen s a pályatárs ellen, aki a könnyű érvényesülés zálogának véli a kommunistaságot (Szélben)

— Eszménye a bátor, harcos költő, aki a terhek nehezét vállalja. Magát — miként fiatal költőink többsége — ilyennek tudja.

Sietve meg kell jegyeznünk, hogy túlozza a maga harciasságát. Valójában higgadt, békés természet. Kedélye derűre s játékra hajló, mérsékelt indulatai felett könnyedén tart rendet a fegyelem és a felelősség. Könnyedén és céltudatosan. Alig van verse, melyben egészen átadná magát egyetlen szenvedély sodrásának, ahol egyetlen igazság bizonyítására koncentrálna. Óvakodik a túlzástól és az egyoldalúságtól. Ha bajt észlel, nem mulasztja el jelezni, hogy csak „itt-ott" vagy „néhol“ fordul elő, s hogy csak múló hibák „csip-csup“ maradványáról van szó. Ha a népnyúzó új hatalmassággal perel, természetes fordulattal kerít sort a levitézlett szolgabíróra is. (Hazatérés) Az eltunyulás veszélye aggodalommal és félelemmel tölti el. Ez indítja versre is, áe közben felötlik benne a másik veszély is, a rebellisség, — óv hát ettől is. (Űtravaló) Ha vágyat érez a József Attila-i emberség után, tüstént megnyugtat, hogy lényegében azért minden úgy megy, ahogy Attila megálmodta. (Attila-sirató) Öv a zabolátlan beszédtől, bölcsességre int, az illetékeseket elhatárolja a kéretlen szószólóktól (Miként kóbor lovag), s a maga protestáló gesztusait — melyek nem szorulnának mentségre — külön versben magyarázza, bizonyítván, hogy semmi köze a megszállott hibakeresőkhöz (Vers a panaszról ).

Szavának e vonatkozásban feltétlen hitelt adhatunk, mert kötete fedezi ars poeticáját: az „okos mértékletesség“ s a „felelős lángolás" programjához következetesen tartja magát. Túlságosan is következetesen: verseit

olyan aggodalmas körültekintéssel írja, mintha egy sajtókonferencia politikus szóvivője lenne. Ha állít valamit, gondosan jelzi, mi az amit nem állít. Nem épít az olvasó jóhiszeműségére, nem számít a oeuvre fedezetére sem. Nem hiszi, hogy részigazságokban, egyetlen pontra koncentrált erőfeszítésben is jelen lehet az egészért való felelősség és a teljes igazság szelleme. Pedig hihetné, mert a költő egyetlen oldalt nézve s túlzásaiban is hű lehet magához; a témánál állandóbb jegyek — a látás, a szemlélet, a hangoltság, a szándék, a világhoz való viszony stb. — szavatolhatják a hűséget. Baranyi nem hagyatkozik ilyen garanciákra. Meggyőződésének sarkponjait igyekszik tüzetesen és külön-külön is jelölni. A hangsúlyokat egyenletesen osztja el, szereti elrendezni a felmerülő kérdéseket s megnyugtatóan zárni verseit.

Téved, aki ügyeskedést gyanít ebben az egyensúlyozó, elrendező igyekezetben. Nagyon is spontán hajlamok jutnak benne érvényre. Mondjátok el... c. versében például megkapó őszinteséggel vallja meg esendőségeit. S mikor ezzel a kibeszéléssel már fel is oldotta a maga szégyenét, még két szakasznyi példázatsorral igyekszik okát adni a megvallott gyarlóságoknak. Nem azért, hogy magát kimentse vádlói vagy az olvasó előtt — el is hallgathatta volna, amit kibeszélt — hanem azért, mert az elrendezés, a megmagyarázás iskolás igénye reflexszerűen működő kényszerként intézi verseinek menetét.

Ihletének természete kezére jár ebben. Ismeretes, hogy századunk uralkodó ihlet-típusa az originális, a nem ismétlődő, a spontánul feltörő szenvedély, s ennek megfelelő jellegzetes lírai állapot ill. közlésforma a kifakadás, manifesztálás, gyónás, kérlelés, vallatás, ráeszmélés s a tűnődés, lehetőleg konkrét élethelyzetben. A modern költfr szereti bevonni, beavatni az olvasót a mű fogamzásának s kifejtésének folyamatába. (Példának elég itt József Attila Ódájára s Kosztolányi Hajnali részegség-ére utalni) — Baranyinál ritkán van elhatározó szerepe az indító élménynek. Olyan költő, akiben a kiérlelt gondolatok, a világos érvek, szándékok, elképzelések készen, csak alkalmi ingerre várnak, hogy verssé álljanak össze. Ennek nyeresége a mindig hibátlan eszmei egyensúly, a vállalkozó kedv töretlensége, a beszéd higgadtsága és világossága.

Az álrévület, a mesterségesen szított vagy színlelt indulatok divatja idején becsülni kell az ilyen költőt, de hiba volna elhallgatni, hogy Baranyi ihletéből sokszor valóban csak a kezdő lendületre futja. Az indító élmény nála ritkán képes egyetlen látvány, történés vagy