Irodalmi Szemle, 1964
1964/8 - FIGYELŐ - Kiss Ferenc: Baranyi Ferenc: Hozzászólás
érzés-folyamat áramlásába vonni a mondandó elemit; nem válik formaképző erővé. Költeményeinek menete ezért töredékes, társításai ezért esetlegesek. Az új mozzanatok által nem teljesedik, nem fénylik fel új oldalával a mondandó, inkább csak odább mozdul. Jól megfigyelhető ez például Hazatérés című versében. Pedig itt is igaz ügyért áll ki: a basás- kodó hivatalnoknak vágja szemébe, hogy milyen silány, hogy mennyi kárt okoz, s hogy miatta nem mer felszabadultan beszélni a nép. Permetez itt a csönd — egykedvű őszi zápor — permetez itt a csönd, ön-hullását elunva, e nép, mely hallgatást rég kenyérért tanult — ma falatot nem, de szót meg-megvon még a szájtól. Némult a panasz is. No, nem zajos hozsánna táncoló mámora lépett szikkadt nyomába, tétova némaság, fürkésző ébredés szurkál kíváncsian, mint új kenyérbe kés. Sorsát fény felé tartva vizsgálódik a nép, Ízlelgeti a rendet, miként újbort ha kóstol, restelli szidni már, félénk dicsérni még, az arca savanyú, de nyelve csettint olykor. Nagyon jellegzetes részlet ez. Jól példázza, hogy Baranyi mennyire óvakodik a problémák leegyszerűsítésétől. Értelme is világos, épp csak a poézis vész el a keresett és pontatlan képek ágbogai között. A csend „permetez“ s ez rendjén lenne, hiszen nem nyomasztó, nem baljós már a némaság, hanem Ígéretes: a fürkésző ébredés közege. De hogy illik ehhez az egykedvűség és az unottság? A „zápor“ maga is intenzívebb történést jelez, akár őszi, akár tavaszi. Š milyen mesterkélten és csikorgón mondja el, hogy régen a kenyér miatt, ma más okból és másként hallgat a nép! Baj van a kenyér-szurkálással is. A fürkésző, reménykedő, ízlelő kíváncsiság jóleső izgalma helyett visszatetszést kelt. De egyáltalán: ér- zékeltethető-é a rendszerben való meghonosodás folyamata a kulináris élvezetek képzeteiből szőtt képekkel?? Vajon a nyelvcsettintő közvetlenség nem hígítja-é fel a súlyos mondandót? Azt hiszem igen. Másutt a családiasság bagatellizálja ugyanígy a problémát. „Dorgálgatja“ például a rendet, miként a fiát, s csak akkor veri el — úgymond —, ha bírja súlyát ütlegének. Pedig szándéka itt is rokonszenves: a szocializmus iránti felelősség, szeretet, türelem s a vele való kapcsolat szorosságának kifejezésére törekszik, de mire a vers végére ér, iskolamesteri pozícióban találja magát, a rend nebulóvá alacsonyul s a vers kínosan humorossá válik. — Kép és mondandó nem fedik itt egymást, csak egy-egy sarkukkal érintkeznek. Sajnos a példa nem egyedülálló, s fel sem fedtük minden hibáját. Az előbb idézett versben például — mint láttuk —, hallgat a nép. Csend és néma tartomány fogadta a balladabéli Edward királyt is. A két állapot között csak ennyi, tehát nagyon részleges a megfelelés. S Baranyi mégis Edwárd királynak titulálja a basáskodó hivatalnokot („Ne félj, Edwárd király, nem síri tartomány ez,“), noha a vers tételesen is tagadja ennek jogosultságát s egyébként is csak kisszerű hajcsárról van szó, aki néhány sorral odébb már zsoldosi-végrehajtói minőségben seperi le a búzát a parasztok padjairól. Baranyi verseiben örömmel ismer magára a hétköznapok gondjai között vergődő ember. Az idült dagályosság divatja után, szomjasak vagyunk a természetes emberi beszédre, de nem a hitelesség és nem a vers belső épsége árán. Ebben a kötetben sajnos elég sok a lazán összerótt, fakó vers. Főleg azok ilyenek, amelyekben kész igazságokat latolgat, ahol egyensúlyoz és magyarázkodik. Ahol viszont úrrá lesz rajta egy megindító élmény (Stockholmi búcsú) vagy ahol egy összefüggő történet friss emléke méri ki írásainak menetét (Történet, Virtus, Hajnali korhelydal), ott mindig elevenné, szervessé sikeredik a vers. Persze nemcsak az anyag eleve adott rendje, miatt, hanem azért is, mert itt nem kell ügyelni az egyensúlyra, lírai jellemének bensőbb hajlamait: meleg emberségét, garabonciás kedvét, humorérzékét szabadjára engedheti. Ilyenkor kelne el igazán a biztonságosabb technika, ár- nyalatosabb stílus, gazdagabb nyelvezet, s a nagyobb találékonyság, de a történés érdekessége, a költő közvetlen jelenléte: az életszerű, természetes gesztusok, az iróniára hajló fesztelen derű kárpótol a hiányokért. Még inkább így van ez néhány szerelmes versében (Kímélj meg, Roskadó alázat), melyekben a tilos szerelem s a szerelemben való egyenrangúság nehéz problematikáját fogalmazza meg az életbevágó ügyekhez illő odaadással: zaklatottan, kérlelve, követelve, a pőreségig őszintén és egész emberséggel. Kár, hogy ezek a versek is — miként közéleti lírájának hatásos darabjai — didaktikus buzdításba és elmélkedésbe torkollnak. Az elrendező és kikerekítő hajlam itt is ránő a lírára, de lendületét már nem tudja megtörni. Ezek a versek a legutóbb írottak közül valók, s lehet, hogy az igazi hang megtalálását s a mélyülés kezdetét jelzik. A második kötet utáa ez már időszerű is. (Magvető Könyvkiadó). Kiss Ferenc
