Irodalmi Szemle, 1964

1964/8 - FIGYELŐ - Kiss Ferenc: Baranyi Ferenc: Hozzászólás

tankkal el akarnak tűnni egy erdei úton a sűrűben. Ütközet keletkezik, a tank lángba borul és az úton két fiatal francia fiú jelenik meg egy sebesült SS-szel. Semprun a két fiatalemberre néz, s azt akarja mondani, hogy lőjék agyon ott helyben, de torkán akad a szó. Megérti, hogy soha az életükben nem tennének ilyet. Húszévesek, nem tudnak mit kezdeni a fogollyal, de agyonlőni nem fogják. Nem azért harcoltak, önként, tizenhét évesen, hogy kivégezzenek egy sebesült foglyot.

„A fasizmus ellen harcoltak, azért, hogy többé senki se végezze ki a sebesült foglyokat“ írja Semprun.

Az emlékezés tanulsága ez:

„Ha az SS-ek foglyul ejtették volna őket, ha fordítva történik az egész, emelt fővel, énekelve fogadják a golyót. . . Örülök neki, hogy ez a két fiatal partizán lágy és tiszta szívvel kerül ki ebből a háborúból, ők, akik önként választották a halál lehetőségét, ők, akik tizenhét éves fejjel oly gyakran néztek szembe a halállal olyan háborúban, amelyben nem volt szamunkra kegyelem.“

Tiszta szívvel kikerülni a háború, a gyűjtőtábor poklából — ez a szemlélet ad magasabb értelmet Semprun emlékezésének, ez érteti meg velünk, hogy nem minden szenvedés egyforma, s nem minden halottnak egyforma a súlya. Amikor a buűhenwaldi táborral szemben lakó asszony két elesett fiát emlegeti, s ezzel mintegy védelmet keresve saját szenvedésének súlyát szegezi szembe Semprun halott bajtársai súlyával, hamvaik súlyával, magában így tűnődik:

„Nincs holttest a német hadseregben, amely ugyanolyan nehéz volna, mint egyetlenegy halott bajtársam füstjének súlya.“

A könyv „fül“-jegyzetében olvasom, hogy a francia kritikák nagy műnek nevezik Semprun könyvét, és a magyar fordítás egy időben jelenik meg a nagy nemzetközi kiadói díjjal jutalmazott mű tizenöt egyéb idegen nyelvű kiadásával. Örvendetes jel ez a népszerűség, mert ezúttal nem szól egy felkapott divatos regénynek, hanem egy nagy művészi erővel megírt műnek, melynek megrázó mondanivalója mélyen megrögződik az olvasó emlékezetében.

Egri Viktor

Baranyi Ferenc: Hozzászólás

Baranyi Ferenc igen jellegzetes alakja a legújabb magyar lírának. Azokat a fiatalokat reprezentálja, akik tiszta lappal, sebzettlenül indulhattak, s buktatók nélkül érhették el pályájuk első fontosabb állomásait. Nem olcsón, csak bajok nélkül szabályosan, szinte menetrendszerűen. Érettségi, egyetem, első kötet (Villámok balladája, 1962.), siker, népszerűség. S most itt a második kötet is, méghozzá 6400 példányban. A kritika, amely annyi fenntartással s jobb esetben kegyes tapintattal szemlélte az érett költők vergődését, Ba- ranyit tárt karokkal fogadta. Még mutált a hangja, már példává avatták. Ügy látszott, vele érkezett el a költő, aki édesgyermeke a szocializmusnak, aki nem távolodik és nem közeledik, nem hajlik el: otthon van s a gazda módján végzi égetően időszerű dolgait. — Van egy népszerű verse, a Jaj, mit tegyünk olyannal című. Azon töpreng ebben, hogy mit is tegyünk az olyan vezetővel, aki egykor, a vas-időkben halálraszántan harcolt, de a győzelem után, a fényben megrészegülve szoborrá merevedett, „korbács-nyéllé silányult a zászlórúd kezében“ s meggyűlöltette „miért vérzett: az eszmét“. Miután jelezte, hogy ma már nem általános az ilyen eset, újra felteszi a kérdést: „— jaj, mit tegyünk ilyennel? —“, s nyomban válaszol is:

Vérét ontotta értünk? Öntsünk új vért erébe'. Miattunk tűzbe gázolt? Lopjunk tüzet szivébe! Bronza bőrré puhuljon, éljen, mozogjon újra, kezek után kutasson dorongra fagyott ujja, ne várja meg, hogy úgy járjon, mint a többi, hogy a nép kényszerüljön volt hősét félrelökni...

Többször hallottam ezt a verset szavalni, s tanúsíthatom, hogy mindig nagy volt a sikere. Szinte mindenkinek tetszett, még azoknak is, akik magukra vehették. Az ő gyanújukat a rájuk felnéző tisztelet, az értük való vívódás látványa s a lelkiismeretes pedagógusi attitűd oszlatja el. A közönséget a magabiztosság ejti meg, az illetékesség-tudat felhőtlen fölénye, hogy ilyen belevaló, bátor legények ezek a fiatalok. Csak az érettebb pályatársak kétkednek: vajon nem a költő fog-é elvérezni ebben a vérátömlesztő munkában? S azt se igen hiszik, hogy aki ma zsarnok, az tegnap ilyen sugárzó hős lelhetett.

Baranyit nem vakítja el a siker, nem feszélyezik az aggodalmak, nem avatkozik az iro