Irodalmi Szemle, 1964

1964/8 - DISPUTA - Bábi Tibor: A költő szemével

ségévé vált, bár ezt nem lehet egyértelműen mindenkire ráhúzni, mégiscsak alapvető igazság. íme a feladatok másneműségéből adódó diszkontinuitás. Ez még szembeötlőbb a mi irodalmi kezdeményezésünk idején. Ekkor a párt egyenest építő feladatok elé állított, s ezek pátoszt és lelkesedést követeltek, sőt ra- dikulizmust. Ez is, az is a szocializmusért vívott harc — ennyiben folyamatosság, ugyanakkor diskontinuitás és másneműség.

Fáforyék feladata, elhivatottsága az antifasiszta front erősítése, a szellemi ellenállás megszervezése volt, s ezt 'híven teljesítették is. Csakhogy nemzedéke az ellenállás idején, s az 1945 után bekövetkezett események folytán csaknem egészében elsodródott. Őt magát csalódása harcképtelenné tette. Az osztályharc befejezése, a kollektivizáció és az iparosítás egy új nemzedéket állított új kultúrpolitikai és irodalompolitikai feladatok, egyben művészi feladatok megoldása elé. Fábry Zoltán itt megállt.

1954-iben pedig mint kemény ítéletmondóval találjuk szembe magunkat Fábryval Nem igazi szemtoeállás. Műveltségének és igényességének erejével dörren ránk. Az első benyomásunk pedig az, hogy nem tudjuk biztosan mit bírál. Felkészületlenségünket vagy lelkesedésünket? Tagadhatatlan, hogy a harmadvirágzás költészetének sematizmusban való elmarasztalásé helytálló. Csakhogy ennek a kritikai leleplezésnek is megvannak a maga buktatói. Olyan időben tette ezt, mikor a sematizmus társadalmi, politikai és történelmi gyökereit nem leplezhette le — (ha megtehette volna, akkor ma nem erezné szükségét annak, hogy most tegye meg). Ennek következtében előáll a leglehetetlenebb félreértés. A nyilvánosság előtt itt áll pellengére állítva csaknem a maga teljességében egy lényegében jóhiszemű nemzedék, holott többsége már tisztában van azzal, hogy amit művelt, rosszul művelte. 1955-től kezdve kötetek tanúskodnak arról, hogy felismerésének hasznát is vette, csakhogy ezek jórészt az ő bírálata előtt íródtak.

Merem állítani, hogy a meghasonlást nem a bírálat okozta, hanem a fiatalabb nemzedék fellépése, az antológia körül támasztott vita. Igaz, hogy ennek során súlyos gyanú árnyéka vetődött rájuk (revizionizmus), de épp mi idősebbek védelmeztük őket a gyanúsítások ellen, mégsem az történt, hogy megindult volna egy egységesítő folyamat és antidogmati- kus közös platform kidolgozása, az értékek komoly száimbavevése, hanem inkább felelőtlen kirohanásokra került sor és ékverésre. ..

Ha ma számba veszem, hogy nemzedékünk jó része politikai-eszmei és művészi felkészültség nélkül merte vállalni egy irodalmi

folyamat elindítását, kissé égnek áll a hajam. Valami olyan érzés vesz erőt rajtam, mint mikor Žiar mellett visz el a vonat, s kitekintek a-vonat ablakából. Óriási gyárépületeket látok, s megdermedek a gondolatra, hogy én itt utakat, vágányokat, gyárépületeket rajzoltam bele a határba — komoly szakképzettség nélkül, s a töltéseket máig nem vitte el a víz, a falak máig se omlottak össze. Ha elmegyek Sacára vagy a Keletszlovákiai Vasműre, pontosan ezt érzem. Nem. Nem omlottak össze. Állnak, s azt hiszem még sokáig állni fognak. Miért és minek csináltam ezt? Kellett. Jó magyar szóval: muszáj volt. Nekem? Dehogy. Elhittem, hogy állniok kell, s ezren és tízezren hittük, csak ezért állnak.

Számomra Csontos, Dénes, Veres és Gály Olga legrosszabb versei is sokat jelentenek. Már-már pusztulásra ítéltek bennünket, s ezek a rossz, agyonpocskondiázott versek voltak az új életre támadt emberek első, őszinte lélegzetvételei.

Ez a nemzedék, soha birtokon bévül nem volt, ahogy Fábry Zoltán véli, s mihelyt rádöbbent útvesztettségére a legmélyebben meg- hasonlott önmagával, az a része, amelyik sejtette az igazat koráról és önmaga helyzetéről, olyan esztendőket élt meg, amilyeneket a fiataloknak szívből nem kívánok.

Igaz: én se óhajtom rossz versek kiadatását. De egyet tudok, civilizált országokban a betegeket gyógyítani szokás, nempedig agyonverni. Ha már vállalok valami szerepet, akkor nem a fenelegény vagy hóhér szerepét, hanem az orvos szerepét. Ilyesmi nem válik dicsőségére egyetlen fiatalnak sem. A fiataloknak Fábry lényegében helyes bírálatai adták a túlzott biztonságot: a bírálat helyes volt, a hatás nem a legkívánatosabb.

Fábryról eszembe se jut föltételezni, hogy bármikor is más szerepet kívánt volna vállalni az orvos szerepénél. Ha egy sereg félreértés vagy oktalan kirohanás ilyen benyomást keltett benne, s amennyiben én voltam kiváltójuk, ezért megkövetem. De engedje meg Fábry Zoltán, hogy a magunk nemzedékét, sőt az egész társadalmat érintő kérdéseket magunk is megfontoljuk. S itt megint a folytonosság kérdéséhez kell visszatérnem, mégpedig a fiatalokkal kapcsolatban. Itt is úgy érzem létezik egyfajta kontinuitás, de diskontinuitás is. A legfiatalabbak, de lényegében az idősebbek korélménye is a személyi kultusz torzító, fékező erőszakossága. Csakhogy az ellene horgadó tiltakozás történelmileg és társadalmilag más gyökérből fakad, nagyon kevés köze van Fábry Zoltán antifasiszta humanizmusához, sőt Fábrynál magánál is tapasztalható bizonyos árnyalati különbség.