Irodalmi Szemle, 1964

1964/8 - DISPUTA - Bábi Tibor: A költő szemével

lenül utána nem volt alkalmunk megismerni, nagy károkat okozott. Indulásunk után jóval később ismerkedtünk meg vele, tehát közvetlen hatása ránk nem érvényesülhetett, s ennek keservesen megadtuk az árát. S ha Fábry Zoltán néhány évvel előbb megszólalhatott volna, őszinte nyíltsága és becsületessége megóv bennünket a buktatóktól, sok problémát tisztán vagy legalábbis tisztábban láttunk volna. Mire pedig Fábryt megismertük, már késő volít.

Fábry egykori elismerése, miszerint bennem látja a szlovákiai magyar, vox humana folyamatosságának biztosítását, örömmel és büszkeséggel töltött el akkoriban, de csakhamar megkeseredett a szám ize. Istenem, hát miért kapom én ezt? Tulajdonképpen minek a folytatója vagyok? S akkor vetettem rá magamat Fábry Zoltán írásaira. Az első felfedezés örömteljes volt: hasonló körülmények, hasonló gondolatokat szülnek, állapítottam meg magamban, és sokáig szinte kritikátlan rajongója voltam Fábry Zoltánnak, s általában az első irodalmi szakasznak.

Igaz — 1951-ben, mikor egy irodalmi folyamat elindítását vállaltuk, s még sokkal később is, 'haraggal és keserűséggel gondoltam arra az értelmiségre, mely létét, exisztenciáját féltve, perspektívát nem látva itt hagyta ezt az országot. Talán jogosulatlan harag és keserűség volt, hiszen diákoskodni magam is Budapestre mentem, de lélekben sose mondtam le a hazatérésről, mert bárhol másutt hazátlannak és hontalannak éreztem magamat, és Budapestre se érvényesülni mentem, csak tanulni, kifutóskodni vagy zsákolni, s mindenek felett: koplalni. Azt hiszem jónéhá- nyan vállalhatták volna otthon is a jogfosz- tottsággal járó megpróbáltatásokat. Fábry Zoltán becsületesen ittmaradt — de hogyan és hol? Megmaradt stószi remetének. Nem ismertük a körülményeket, amelyek erre a remeteségre kényszerítették. Csak most döbbenek meg igazán, hogy felpanaszolja árvaságát és remeteségét. Én csak magunkrahagya- tottságunkat láttam akkor. Vállaltuk egy irodalmi folyamat elindítását, fölkészületlenül és kiszolgáltatottan — jóhiszemű, végső fokon mégis torzító irodalompolitikai szándékok befolyása alatt, s mire minderre rádöbbentünk, szembetaláltuk magunkat egy elmarasztaló kritikával. Csakhogy engem nem ez az elmarasztalás vezetett arra, hogy megtagadjam az irodalmi folytonosságot, hisz nekem volt erre a legkevesebb okom, vagy egyáltalán nem is volt arra okom, hogy sértődötten reagáljak.

Bármennyire tisztelem is az előttünk járó nemzedék hősi erőfeszítéseit, mégiscsak fel

kellett mérnem saját helyzetemet, s azokat a társadalmi és történelmi körülményeket, amelyekbe akarva akaratlan belecsöppentünk és belekényszerültünk. Az előttünk járó nemzedék javarészt áldozatul esett a fasiszta terrornak, vagy a háború után felforgácsolódott. Az antifasiszta szellemi ellenállás magyar szárnyának képviselőit az 1945-ben bekövetkezett események kiűzték vagy elriasztották Csehszlovákia területéről, kitépve hazai talajukból többé nem azt képviselik amit 1945 előtt. Részben vagy teljesen azonosultak új körülményeikkel és más feladatokat vállaltak. Az események így az antifasiszta ellenállás szlovák és magyar szárnya között máig át nem hidalt meghasonlást támasztottak. Továbbá az egységfrontnak azok az elemei, amelyek osztályérdekeiknél fogva, vagy világnézeti különbség miatt nem azonosulhattak a párttal, lemorzsolódtak.

Az antifasiszta szellemi ellenállás tágan értelmezett humanista platformja leszűkült. A hatalomért vívott harcban az osztályharc ideológiája és taktikája érvényesült, s a hata- lomrajutás után olyan értelmezett humanista platform elfogadása képtelenség lett volna. Aki ilyesmit kíván a párttól, lényegében azt kívánja, mondjon le a hatalomról.

A magyarok állampolgári jogainak visszaadása, az éipxtés pátosza, a tömegek életszínvonalának hirtelen megnövekedése 1948 után olyan pozitívumok voltak, amelyek velünk, akkori fiatalokkal részben feledtették a megaláztatásokat. Körülményeinknél és fiatalságunknál fogva nem vettünk részt a múlt harcaiban, marxista felkészültségünk nem volt, s ha volt, mégse olyan, hogy a magunk erejére támaszkodva magyarázhattuk volna meg a kor ellentmondásait és meghasonlásait. A Sztálin személye körül kialakult kultusz bár visszatetsző volt, nem utasíthattuk vissza már jóhiszeműségünknél fogva sem, már csak azért sem, mert a megszállás idején a fasiszta propaganda hihetetlenül gyalázta, s elfogadni pl. a ma már közismert tényeket és érveket, any- nyit jelentett volna szemünkben, mint azonosulni az ellenforradalommal.

Ha mindezeket összefoglalom, a következő megállapításokra jutok:

Az antifasiszta egységfront tágan értelmezett ihumanizmusa új körülményeink között folytathatatlan volt, sőt elfogadhatatlan. Hiszen minden elnyomatás és kizsákmányolás megszüntetése volt programunk. Ha a polgárság fegyvertársa lehetett a kommunistáknak a fasiszta Németország ellen folytatott harcban, s általában a fasizmus elleni harcban, osztályérdekeinél fogva nem lehetett fegyvertársa a hatalomért vívott harcban, sőt ellen