Irodalmi Szemle, 1964
1964/1 - DISPUTA - Dávid Teréz: Mocskos
a tető is mintha ereszkedett volna lefelé. A láda, melyen kuporgott, kemény volt kegyetlenül. A szívem — gondolta — és a betegsége jutott eszébe. — Csak semmi izgalom — mondogatták az orvosok — csak nyugalom... — Érdekes, a szíve egész nap nem jutott eszébe, csak most. Most érzi, hogy van valami a mellkasában. Megnézte karóráját. Mikor is lesz reggel. A kettesen állott a mutató. Eloltotta tehát a lámpát és családjára gondolt. Mikor utoljára látta őket. felemelt kezekkel haladtak ki a házból. A hetvennyolc éves apja, a négyéves unokája, idegbeteg felesége... Nyilasok között meneteltek, akik rájuk tartották az automatát. Lányát már régebben elvitték vidékről, veje eltűnt az orosz fronton. Ő azóta ott bujkált a házmestere ágyában, meg a WC-ben és nézte, ahogy a többiek mennek. De hát mit is tudott volna segíteni. Fegyvere nem volt, de ha lett volna, sem valószínű, hogy használja. Elszokott attól. No, meg nem is jó az mindjárt lövöldözni. Mire jó az... Imádkozni kezdett. Hirtelen rátalált istenére, kit már régen elfelejtett, mert egészen más istennek hódolt. Az imádság pár pillanatra megnyugtatta. Valamikor régen ájtatos szülők templomjárónak nevelték, de úgy látszik, amennyit a hitből annak idején útravalóul rábíztak, kevés volt az éjszakára. De igaz is! Becsületes adófizető polgár létére, hogy jön ő ahhoz, hogy itt egy szemetes gödörben kuporogjon és hadakozzon a sötétséggel csak azért, mert. .. ...Nem! Ezt a szót még elgondolni se merte. Az a szó, azon a napon halált jelentett. Ö pedig élni akart. Újra meggyújtotta a lámpát és saját szemébe világított, hogy fényt lásson ... Fényt... fényt... De a lámpa ereje egyre gyengült. S a magány egyre nőtt. Már a pókháló is színt jelentett volna és változatot. De a lámpa már csak egy piros pont. Már csak egy izzó tüzes pont. Meg kell őrülni. Reggelig meg fog őrülni... Meglazította nyakkendőjét, inge gallérját kikapcsolta, nyitott szájjal hápogott, mert a torkát összehúzta valami. Nem bírom! — mondta hangosan és hitte is, hogy nem bírja. Hányingere lett. Nyúlkálni kezdett a sötétség után. Ügy tetszett neki, hogy az már szinte anyagszerű. Marni kezdte a bőrét, hogy érezzen valami „elevent“ ... Kivette zsebkendőjét, letörölte a verítéket, ami homlokát kiverte és zsebkendőjével együtt kihúzta kulcsait is. A lakása kulcsát, üzletének kulcsát, áruját rejtegető pincéjének a kulcsát... azt a karikára fűzött kulcs-csomót, amely részére civilizációt, biztonságot, rendet, fegyelmet, törvényt és jogot jelentett eddig. Amely ebben a pillanatban csak szimbólum volt. A kulcs csomó nagy csörömpöléssel hullott az éjjeli edénynek bekészített bádogvödör fenekére és odakint, kazánházbeli vackán felébredt tőle az élet másik mostohája, a vadkutyává züllött Mocskos. A kutya mozgolódása eleinte jól esett az Idegen felzaklatott idegeinek. Megszüntette a nyomasztó egyedüllét érzését, de az állat ellenséges morgására újabb aggodalom szállta meg. Mi lesz, ha a kutya felveri a házat? — Igen, a kutya el fogja árulni. Látta magát kikötve, felkoncolva, agyonlőve. Különféle kínzások jutottak eszébe, amiknek ő nem tud majd ellenállni és elárulja a pénzét... az áruját, családokat fog romlásba dönteni... Mocskos odakint ugatásba kezdett és nem lehetett újra belerúgni, mert közöttük volt az az átkozott kovácsolt vasajtó. A kulcsa Arankánál...! Aranka pedig alszik mélyen, mert különben idejönne és kiszabadítaná. A helyzet kibírhatat- lanná vált. Vége! Mindennek vége! Rügerszné ezen az éjszakán rosszul aludt. Lakása közvetlenül a kazánház felett volt. Télen jó meleg lakás, ha fűtenek... De most nem fűtenek... Most csak a kutya nyüszít. Olyan elviselhetetlenül, hogy Rügerszné szemrehányást tett önmagának, amiért Mocskos kivégzéséhez nem nyújtott hathatósabb segít
