Irodalmi Szemle, 1964

1964/1 - DISPUTA - Dávid Teréz: Mocskos

Ötven év körüli köpcös emberke volt. Rövid kabátot és széles karimájú, fekete posztókalapot viselt, olyant, amilyet a környékbeli sváb gazdák hordanak ünnepnapokon. De angolosan nyírott bajusza volt és keze kövér gyűrűsujján a karikagyűrű fölött pecsétgyűrű ragyogott. Mindez azonban nem érintette Mocskost. Az ő nemzetségében nem külsőségek tették az egyént. Az idegen láthatólag igyekezett megbirkózni helyzetével és megpróbálta legyűrni azt a félelmet, mely egész lényét keresztül-kasul itatta.

— Mi van odakint? Mi van odakint?! A pokol szakadt reánk! A pokol! És sírni kezdett az ismeretlen emberke. Vége a világnak! Vége! Legyilkolna'/ mindenkit a gazok! Gyerekeket, öregeket, betegeket... Automatával kergetik ki a házaikból... így ni... Fel kell emelni a karjukat... És ő is felemelte rövid végtagjait, miközben könnyei végigfolytak rémült borostás arcán és Mocskos elé hulltak a poros betonra. — Nem tudom, hová vitték őket. Én elszöktem hazulról. Ezer pengőt adtam a házmesternek, aki eldugott az ágyába, azután mikor sötétedni kezdett, kiengedett a kapun. Nem ettem, nem ittam még ma semmit — itt nagyot csuklott a hangja, zsebkendőt vett elő, amibe belezokogott, majd az orrát is belefújta s így kissé lecsillapodva folytatni akarta mondókáját, de a lépcsőház felől lépések hangzottak, mire Aranka mutatóujjával hallgatást parancsolt és magára hagyta az idegent kétségbeesésével. Az halálfehéren húzódott a nyitvahagyott vasajtó mögé.

Mocskos valami baljóslatút szimatolt a levegőben, mint ahogy baljóslatú volt az a szürkület is, amikor volt gazdája meleg ágyacsücskéből az ablakon keresztül kivágták az utca kemény kövezetére.

— Ezt a dögöt pedig dobjátok a fenébe! — recsegett egy öblös férfihang, és ő csak annyit látott, hogy gazdája fehéren támaszkodik a falnak. És fél... Úgy félt, aljogy most reszketett a vasajtó mögött ez az idegen. Mocskos az emlékezéstől felvonított. Maga előtt látta újra volt urát és istenét, azon az emlékezetes hajnalon, amint pribékjei ismeretlen végzete felé hurcolták. Mocskos soha sem tudta elfeledni azt az ébredést. Gazdája rémülete átjárta őt is, az emlékezéstől egész vad-kutya lényét elöntötte a keserűség.

— Gazda, hova lettél...? Gazdácska hová ...?

Az idegen a vasajtó mögött nem értett a pszihológiához, még kevésbé értette a vadkutyákká züllött ölebek bonyolult lélektanát és azért Mocskos kifakadását személye ellen megnyilványuló ellenséges tüntetésnek minősítette.

Mire Aranka visszatért, a két pária már egymás bőrét ráncitífálta. Mocskos azt a csőszerű feketét, amit az idegen lábszárán viselt, az idegen pedig a bolhás, csapzott kutyairhából markolászott ki zsemlyeszínű pamacsokat.

Aranka először ütött ismeretségük alatt Mocskosra a kezeügyébe eső kapanyéllel, amitől az állat szűkölve terült el a sarokban felhalmozott légvédelmi homokon, ám ez a kapaütés végzetesen kihatott az Idegen eljövendő sorsára.

A történtek fölött ugyanis Mocskos nem tért napirendre. Mert bár az Idegen eltűnt, illata ottmaradt a levegőben. Áthatolt minden bűzön és szemeten. Túl- szivárgott a pincékben felhalmozott téli tüzelőfa savanykás fanyar illatán. Mocskos füleit hegyezte és figyelni kezdett. Mozdulataira azonban éleset nyilait a bordái közé vágott kapanyél helye, mire dühösen mordult és harcra- készen borzolta merevre zsemlyeszínű bozontos sörényét. Ezalatt pedig az idegen ott lapult a szeneskamrában egy láda tetején, belépréselődve a sűrű fekete sötétségbe, mint kalácsba a mazsola. Ő nem érezte meg rögtön Mocskost, mert az ő idegei sokkal nagyobb rémülettől voltak megbénítva, de azért ő sem érezte kevésbé kutyául magát. Igaz, az oldalába nem vágtak kapanyelet, de az életébe belevágtak valamit, amitől nem tudott magához térni. Megpróbált pénzére gondolni, melyet Nefelejts utcai konfekciós üzlete pincéjébe ásott el, de valahogy ebben a helyzetben ez az egyébként mindig hatásos csillapítószer sem tudta megnyugtatni. Felkattintotta a magával hozott zseblámpát, de miután vakolatlan téglafalat, sűrű fekete pókhálóréteget világított meg, ettől a vigasztól is eltekintett. Idővel a sötétség ólmos masszaként nehezedett az agyára. És az éjszaka egyre nyúlt. Gondolatai mind vadabbul kergetőztek, a téglafal egyre szűkült és