Irodalmi Szemle, 1964
1964/1 - DISPUTA - Dávid Teréz: Mocskos
Tíz óra körül Branyai úr is megérkezett. Lovagló pálcával veregette a csizmáját, amíg Aranka kaput nyitott. Karján széles nyilaskeresztes karszalag piroslott és az arcán győzedelmes mosoly szélesedett. — Nem megyek fel, csak üzenetet hagyok a feleségemnek... mondja meg neki, hogy ma nem jövök haza. — Jobb szórakozása van mára, ugye Baranyai úr ? — A kutyafáját... Porolom a zsidókat, mint a pelyvát! Nézze — és kitárta hatalmas tenyerét — ezzel már agyonlapítottam ma egy zsidóasszony pofáját! Két hét alatt ki lesz tisztítva az ország! Nem lesz benne se zsidó, se orosz, se kommunista!... Utoljára Pataki úr jött haza. A tetőkulcsot kérte. A háztető terraszról akarta látni Pestet. A tetőről nem látott semmit. Pest sötétségbe burkolódzott, mint máskor. Egy-egy fegyver ropogása visszhangzott valahonnét. Ez volt a rémuralom előestéje. Másnap kezdődött a haláltánc ... Gépfegyver ropogása volt az ébresztő. Itt vannak az oroszok, jött a hír. Nem volt igaz. Nem az oroszok voltak. A Nagymező utcában valami „zsidó bolsevikok“ támadták meg a németeket. A zsidókkal különben is sok baj volt az nap. Be kellett zárni őket csillagos házaikba, mert rosszalkodtak. Örültek a nyomorultak. Azt merték hinni, hogy vége. A büdösök!... De most majd megtanulják! Ki tehát a zsidókkal vackaikból! Fel a kezekkel! Előre a Tattersaalba! Előre a Dunapartra ... Me ... net... in ... dúlj! Majd én megtanítlak, nyomorult fajzat! Éljen Szálassy! Arankáéknál szerencsére nem éltek zsidók. Azoktól, akik ott laktak még idejekorán megszabadultak, és a kapubejáró alatt felhalmozott bútorokon meg az elbitangosodott Mocskoson kívül, nem emlékeztetett rájuk már semmi. A nagymamák körül sem volt. hálistennek semmi hiba. A Fillér utcai bérházban senkinek sem volt oka restellkedni ősei násza miatt. Mocskos viszont az utóbbi idők hányatottsága alatt annyira elfásult, hogy nem érzett magára nézve kötelezőnek semmiféle kutyakötelességet, miatta a Fillér utcai három és fél emeletet kéményestől, alapkövestől, őrnagynéstól, házmesterestől együtt bárki, bármikor felemelhette volna és egy másik utcában újra letehette volna anélkül, hogy ő ez ellen akár egy vakkantással is tiltakozott volna. Egyik este azonban gyanús alak csöngetett be hozzájuk. Aranka nyitott neki ajtót és felsikoltott. Nem volt az a sikoly velőtrázó, sem vérfagyasztó, inkább csak olyan, mint mikor rossz álomból felnyög az ember, de elég volt ahhoz, hogy Mocskosban felpislákoljon tespedő kutyaszimatja. Vigyázz-ba feszítette füleit, és figyelni kezdett. Végre is Aranka barátnője volt, vagy legalább is azon kevesek egyike, akiknek cipőjük hegye sohasem okozott fájdalmas nyilalást Mocskos lágyéka körül. És ő nem szokott ilyesmiről megfeledkezni. Mily nagy volt azonban megrökönyödése, midőn azt látta, hogy Aranka belé- karol a kései látogatóba és húzni kezdi az óvóhely felé, ahol ezekben az időkben nem tartózkodott senki. Mocskos elhatározta, hogy a titokzatos vendéget közelebbről körülszimatolja. Az idegennek azonban nem volt bizalomkeltő illata. És szörnyen emlékeztette valamire Mocskost. Elhatározta, hogy résen lesz. Aranka felkattintotta a villanyt és az idegen remegve állott előttük az óvóhely lámpafényében, bizalmatlanul pislogott az előcsarnok megnyugtató félhomálya felé. Mire Aranka becsukta a nehéz vasajtót.
