Irodalmi Szemle, 1964

1964/7 - SZLOVÁK PRÓZA - Alfonz Bednár: A bölcső

— Nem akaródzik, — mondta Drosselnek, — nem illik, hogy egyedül egyem, ha magukat nem kínálhatom meg. — Mit mondott? — pillantott Drosselre Obmann. — Miért mosolyog? Drossel lefordította. — 0, — mondta Obmann, észrevette Zita szép, apró, egészséges fogait, s azt is, hogy mosolygó szájából rózsaszínen villan elő az ínye, — milyen udvarias! Az ember nem vár­ná! — Harapott egyet a vékony karéj kenyér­ből. —1 De miért mosolyog? — Miért mosolyogsz? — örülök, — mondta Zita, — szörnyen örü­lök, hogy jöttek ... nem kell félnem .. . higy- gyék el, ilyen faluban az ember az egész éjszakát félelemben tölti, aludni sem tud... én meg most nagyon keveset alszom, mert a kisfiam beteg ... Maguk meg eljöttek, hála istennek, eljöttek... — Zita szeméből kibugy- gyantak a csípős könnyek, csillogva futottak végig az arcán, — szörnyen örülök, hogy itt vannak . . . bármivel szívesen megkínálnám, de nincs... — mondta sírva Zita, — főznöm kellene valamit, nincs itt semmim, kimenni sem szabad, a kamrába menni nem szabad ... az istenért, hagyják, hogy felöltözzem .. . nem maradhatok így ... Hangosan sírva fakadt. A lábost a tűzhelyre tette, Obmannra és embereire nézett, hol mo­solyogva hol sírva. — Hagyjanak az istenért...! — Valamit kér, — mondta Obmann, — Ottó! Drossel beszélni kezdett. — Semmi sem olyan drága, — röhögött Kniewald, — mint amit az ember könyörgés­sel szerez meg! Majerský a szobában hallotta Zita szavait és sírását, meg a németek röhögését. Nem értett meg mindent, az imént még megköny- nyebbülten gondolt rá, hogy a németek sem­mit sem sejtenek, de most elhatalmasodott rajta az aggódás, a félelem. Átkutatják a szobát . .. Szegény Zita! Nem ezt érdemelte — Krisztusom... Az ijedtség egy pillanatra be- léfojtotta a lélegzetet. Testét kiverte a hideg veríték. Mocskos fehérneműje hátához, mel­léhez, lábához tapadt. Csehországban a radotíni nagybirtokon har­mincnyolcban százhúsz munkás volt a keze alatt, Majerský meglopta a kosztjukat. Előbb elég élelmiszert adott ki Furkónénak és Zitá­nak, de lassan csökkentette az adagokat. He­tente meglopott egy ebédet, két ebédet, három silány ebéd után jobbat és többet főzetett, mindent úgy tett, ahogy az öreg bandagazdák tanácsolták. — Csak a konyhán lehet keresni, Jozsó, ne félj te semmitől! — mondogatták. — Máson nem szeded meg magad. Egyszer elveszed ezt, máskor nem adod azt — észre se veszik. A fáradt ember a kutyaszart is megeszi! Csak meg kell főzni! Ahol közös a konyha, ott csöp­pen is meg csurran is! Amikor otthagyta Zitát, a Furkóné a sze­mébe vagta, hogy elsősorban ő lop, mindkettő­jüket beperelte becsületsértésért. A radotíni járásbíróságon megnyerte a pert, mert a gaz­dájának, Jan Pospíchalnak, a nagybirtokosnak is érdeke volt, hogy minél előbb lezárják a munkások konyhájának ügyét, s Furkónét és Zitát a perköltségek megfizetésére kötelezték. — Takarodjatok a konyhából, — rivalít rájuk Majerský, — és örüljetek, hogy ez lett a vége! Rosszabbul is végződhetett volna. Furkóné és Zita béréből levonták a perkölt­séget meg a bírságot, egyiküknek sem volt annyi pénze, hogy egy összegben megfizet­hette volna. Majerský a bandagazda új lányo­kat meg egy idősebb asszonyt állított a kony­hába, s alkalmas embert kezdett keresni a munkások között, aki megszabadíthatná Zitá­val kapcsolatos gondjaitól. Feltűnt neki Raga- la Jano, egy pirosképű, tagbaszakadt legény, egyízben behívta a kocsmába, italt rendelt neki és beszélgetni kezdtek a nagybirtokon dolgozó csinos lányokról. Az ivással megjött a jókedv, s mikor Majerský észrevette, hogy Ragalát bizony nagyon érdeklik a lányok, azt mondta: — Ugyan, ugyan, szegény legény vagy te! — Miért lennék? — kérdezte Ragala. — Miért, gazda? — Mert még egyik mellé sem feküdtél. A Furkóék Zitája, aki a konyhában dolgozott, az aztán a szép lány! Hosszú az ujja, sok minden hozzáragad, de megéri! Ha nem lennék házas ember, én bizony senkitől se kérnék engedélyt. — Igaz, ügyes lány, — mondta Ragala Jano és megrándította vállát. — Megéri a fáradsá­got, a keservét, ha egy kicsit igyekeznék . . . — Ugyan eredj, te szegény! Nem eresztene magához soha! Micsoda? Hát én csak annyit mondok, gaz­da, hogy három napig se tart és meglesz! Ragala Janó összecsapta kemény tenyerét. — Fogadjunk, hogy nem lesz! — vágta rá Majerský. — Mibe fogadunk, gazda? Majerský a vörösképű Ragalára nézett és azt mondta: — Száz koronába! — No az már... — Ragala kissé habozott. — Jól van, de hogyan bizonyítsam be, gazda, hogy megtörtént? — Te tökfilkó, — intette le Majerský, — mi szükségem van nekem bizonyítékra? Megmon-

Next

/
Oldalképek
Tartalom