Irodalmi Szemle, 1964
1964/7 - SZLOVÁK PRÓZA - Alfonz Bednár: A bölcső
— Abban a szobában, — kérdezte Drossel kedvetlenül és élesebben, — ki lakik ott? — Senki. — Zita fejét rázta, nyaka dermed- ten és meztelenül ugrott ki inge mély kivágásából. — Ott senki se lakik, csak egyedül vagyok a gyerekkel, — mutatott a kezében tartott kanállal az alvó kisfiúra, — nem fűtök odabenn, nincs elég fám, és itt alszunk, mert a konyhát ki tudom fűteni. Zita a cseréppadkás takaréktűzhelyre mutatott. — Mit mond? Drossel lefordította Obmannak a választ. — Wo ist dein Mann? — kérdezte Obmann. — Nicht zu Haus? — Hol az urad? — Drossel képén ráncokba gyúródott a flastrom. — Nincs a partizánoknál? — Nem, nem, — Zita erőlködve mosolyogni próbált. — Németországban van, bányában dolgozik. Itt Lieszkovban kevés a férfi, csak az öregek maradtak. A német katonák októberben sok embert elvittek. — Ügy, — bólogatott elégedetten Obmann, amikor Drossel lefordította Zita szavait. — Partizánfalu. Reméljük, hogy katonáink legalább részben kigyógyították a partizánnyavalyából. Reméljük, nem voltak olyanok, mint Hals főhadnagy. A nyugdíjas bernáthegyi! Zita Obmannhoz fordult, megint erőt vett magán és rámosolygott. Öbmann kis ideig hallgatta. — Mit mondott? — kérdezte Drosseltő!. — Micsoda ronda nyelv! Még az oroszok se fogják megérteni. — Azt mondja — magyarázta Drossel, — hogy éhes volt és megsütötte az utolsó pár tojást. Több nincs a háznál, de ha meg nem ;sért vele, legalább kenyérrel megkínálna, vagy ha várunk egy kicsit, főz valamit. — Ö nem, — mondta Obmann, — az autóban van bőven ennivalónk. Kérdezd meg, Ottó, a-end van-e a faluban, nem tud-e a partizánokról, nem járnak-e ide, és így tovább, tudod mit akarok . .. azt is kérdezd meg, miért nem alszik, miért van ébren ilyen későn! — Miért, — kezdte Drossel, — miért...? Zita levetette szvetterét, az ágyhoz ment ■és kezébe vette ruháját. — Ach nein, — mondta Obmann, akinek itekintete megakadt Zita fehér, kígyósima karján, — nein! — Maradni! — mondta Drossel. — Nem felöltözni! — Hagyjanak az istenért, — suttogta elfúló hangon Zita, hagyjanak felöltözni! — Nein! — mondta mosolyogva Obmann és fejét rázta. — Nein, du . . . Zita szeme könnyesen csilogott. Felkapta a szvettert. — Nem öltözködni! A kályhához! Zita ágyában Majerský a takarón keresztül hallotta, hogy Zita felnyitja a kredencet, kenyeret, kést vesz elő és az asztalra teszi. — Legalább kenyeret tessék, — hallotta, — más most nincs. Szaggatottan, lihegve lélegzett, nem moccant, kínozta a félelem, hogy lélegzését meghallják a konyhában, egész testét, arcát, kezét elöntötte a veríték. Nyirkos volt a tenyere, ahogy kezével a puskát szorongatta. Szemébe csurgott a veríték, csípte élesen belehasított, ismét visszatért a fájdalom, ugyanolyan gyöt- rőn, mint januárban. Látni vélte maga előtt a fehér hó mérges ragyogását, a kék égbolt gyilkos fényét. Hallgatódzott, de nem értett mindent. Miért tette? Miért nem kergette el Zita, mint a kutyát? Uram Jézus! Zita majdnem meztelen — és csupa férfi! Összerezzent, mintha Zita segélykiáltását hallaná. Fülében elcsendesedett a zaj. Nem, nem — Krisztusom! — miért nem kergette el, hogy tehetett ilyet Furkó Zita? Majerský remegett az ágyban s ahogy kezét az ágy deszkájára tette, izzadt ujjai hozzátapadtak a fához. A konyhában elcsendesedett a német zsinatolás. Obmann megengedte embereinek, hogy szeljenek egy-egy karéjt Zita fehér kenyeréből. Elhallgattak, szótlanul ettek. Ízlett nekik, a mindenféle városi és katonai kenyerek után, bár kissé kiszárította szájukat és torkukat. Obmann is vágott magának egy szeletet, beleharapott, Ahlenre gondolt, gyermekkorára. Sima arcán a harag árnyéka suhant át, mert az ahleni malomban jó volt a kenyér, jó volt az élet. Zita lassan majszolta a sótlan rántottát. Erőltette az evést, mert vacsorára jóllakott kenyérrel és ebédről maradt bablevessel. Fehér, sima karját oldalához szorította, keble hullámzott a fehér ing alatt. Istenem . .. Ilyen rántottát adott volna Ma- jerskýnek. Szeme ijedten megrebbent. Istenem ...! A padlóra nézett, a konyhaajtónál maszatos tócsa maradt Majerský bakancsa nyomán, négy nedves folt vezetett a szobaajtóhoz, és előtte a küszöbön ismét tócsába gyűlt a hóié. Ha valamelyik észreveszi! A nedves foltok egyenesen az ágyhoz vezetnek. Zita a lábosba nézett. Még a harmadát sem ette meg a kemény, sótlan rántottának. — Nem vagy éhes? — kérdezte Ottó Drossel. — Miért eszel olyan lassan? Zita lopva a szoba és a konyhaajtó előtt éktelenkedő tócsákra pillantot.
