Irodalmi Szemle, 1964

1964/7 - SZLOVÁK PRÓZA - Alfonz Bednár: A bölcső

tét, s kezében a karéj fehér kenyérrel visz- szament a tűzhelyhez, enni kezdte a rántottat, amit Majerskýnek készített. Előbb lenyalta, a kenyér belével letörülgette a tojásos alumíniumkanalat, aztán a kanál végével darabonként szedett a megkeményedett rántottából, kenyeret harapott hozzá és evett, bármennyire "is tiltakozott ellene a gyomra, de evett, hogy a németeknek ne tűnjön fel a rántottás lábos, ne kérdezzék, kinek sütötte. Erőszakkal tömte magába a sótlan, ízetlen rántottákat. Nappal elfelejtett sót hozni a kamrából, s amikor Majerský jött, már félt kimenni, mert Lieszkovban este hattól tilos volt kijárni az udvarra.

Obmann egysége ott ült Zita konyhájában, az asztal mellett a lócákon, négy fehér köpenyes az egyik oldalon, négy a másikon. Kis idő múlva a melegben kezdték, lehúzni bal kezükről a szőrmés kesztyűt, szürkészöld sapkájukról hátratolták a fehér csuklyát.

Zita szeme megrebbent, amikor Obmann tányérsapkáján négyzsögű fekete posztót pillantott meg, s rajta fehér bádogkoponyát, két keresztbe tett lábszárcsonttal.

Lassan majszolta a kenyeret, a megkeményedett, sótlan rántottét. Halálfejes katonák égették fel fél Lieszkovot, halomra lőtték az asszonyokat, gyerekeket, a férfiakat elhurcolták, a gyerekeket a tűzbe dobálták — Tur- čekék Milán fiát kétszer is, mert előszörre sikerült kimásznia az ablakon — isten, isten, segíts ... !

— Itt egy kicsit harcoltak is, — mondta Obmann, — felperzselt házakat láttam. A faluban partizánok voltak, és ahol voltak, ott vannak is. A partizánnyavalya olyan, mint . .. mint... Hals főhadnagy pedig nemtörődöm tetves alak!

Levette fejéről a tányérsapkát. Homloka csapottan hajlott hátrafelé.

— A partizánok, — mondta Kniewald schar- führer, — olyanok, akár a tetvek — kipusz- títhatatlanok.

— A tetvek nem kipusztíthatatlanok, schar- führer.

— Nem kipusztíthatatlanok, mondta Kniewald Obmannak, — csak éppen mindig újból és újból visszajönnek Herr Oberscharführer.

— Nem értesz te ehhez a háborúhoz, scharführer — mondta Obmann. — Ez ideológiai háború, s az ideológiai háborúban minden benne van, eszmék, tetvek, partizánok,

... és más olyasmi, amit az ember semmiképp se rázhat le.

Zitát szorongatta a rémület — egyedül állt a konyhában, félig meztelenül annyi férfi előtt, Majerský a szobában, istenem, istenem, el kellett volna kergetni! — mereven nézte a

sárgás-barna rántottét, didergett a hidegtől, fojtogatta a hőség, a rántottára nézett, hogy ne kelljen az emberekre néznie, a lábasba bámult és szinte odatapadt a tűzhelyhez,, mert így könnyebben lélegzett s valamit enyhült a félelme.

Obmann egysége jó munkát végzett, legalábbis a parancsnok úgy gondolta, mert az utóbbi három nap alatt — nappali akciókban — négy bunkert sikerült likvidálniuk a hegyek közt. Háromban halomra lőtték a kiéhezett partizánokat, a negyedikbe bekergettek egy héttagú, zsidó .családot — térdre borulva rirhánkodtak a-hóban Obmann előtt — és fejükre gyújtották a bunkert. Obmann elégedett volt a négy nappali akcióval, elégedett volt az éjszakai, akciókkal is.

Zita lassan evett, a lábosba nézett.

— Miért zabái ilyen későn? — kérdezte- Kniewald scharführer. — Mit csinált eddig? Egész csinos. Sajnos, az embernek ízlése is van — és ízléstelen dolog, ha a férfiak kénytelenek egymásra várni és végignézni, milyen figurákat tud a másik. Hahaha!

Obmann a röhögő embereire* nézett. Egyik se volt öregebb huszonöt évesnél, mind kellemes, csinos arcú, Kniewald scharführer kivételével, akinek alsó állkapcsa messze előre ugrott, szájából kilátszottak az aranyfogak és ajka mindig nyálas volt.

Zita leküzdötte a hullámokban rátörő szégyenérzetet és félelmet, amelytől remegni kezdett a lába, elzsibbadt a keze és kóválygott. a feje, erőlködött, hogy visszatartsa könnyeit.

Obmann nyugodtan körülnézett Zita konyhájában, tekintetét végigjárattatta a tűzhelyen, és a szürkéskék csempékkel rakott cserép- kályhán, a megvetett vaságyon, amelyen Zita szokott aludni, a fal hosszán végigfutó mintán, amelyen libamama vezette a rétre hét kislibáját, a fenyőfapadlón, amely az ajtónál nedves és maszatos volt a csizmák nyomától. Pillantása megakadt a keresztre feszített. Krisztus képén, meg a nagy szürke taplón,, amelyett alatta erősítettek a falra. A taplóból,, mint valami virágcserépből lógott a „pletyka“, vastag, szürkészöld levelű növény. Aztán, szeme megállt a szobaajtón.

— Wer wohnt dórt? — kérdezte Zitát.

— Ki lakik ott?

Zita lenyelt egy falat kemény, sótlan rántottét, felnézett a lábosról, szemét Drossel flastromos képére emelte.

— Ki lakik ott, — kérdezte kerékbetört cseh nyelven a tolmács. — Ott abban a szobában?

A szobaajtóra mutatott.

— Tessék? — kérdezte Zita, bár tüstént megértette. — Nem értem, mit mond.