Irodalmi Szemle, 1964
1964/7 - SZLOVÁK PRÓZA - Alfonz Bednár: A bölcső
Zita kisfia csendesen, nyöszörögve sírt. Zita a másik oldalára fordította, s újból ringatni kezdte. A bölcső elkoptatott talpa kopogott, dörömbölt a padlón. Cernekék háza körül nagyon csendes volt az éjszaka, még a hó sem ropogott Obmann embereinek csizmája alatt. A lieszkovi felvég mint piszkos olajba ujj merült a csendbe. — Ne állj és ne aludj! — hasított a mélységes cserjdbe Obmann német ordítása Hankóék háza előtt, ahol Moeller német katona állt őrségen. — Tetves kutya! Az ilyen tetves kutyákból a Führer már rég szappant főzethetett volna. Harminc lépést mész erre, harminc lépést vissza! Pofa be, tetves kutya! Már az anyádban tét vek zabáltak! Bárcsak inkább megzabáltak volna, semhogy . . . Harminc lépést erre, harminc lépést arra, indulj! Obmann sarkon fordult és embereivel együtt elhaladt Cernekék háza előtt. Hirtelen megállt. Összerezzent és hallgatódzott. — Mi ez? — fordult Kniewald scharführer- hez, aki mellette állt. — Mi dörömböl? — Nem tudom. — Hát akkor mit tudsz? Obmann órájának világító számlapjára pillantott. Fél tizenegy felé járt az idő. A bölcső talpa egyenletesen kopogott, dörömbölt. Ernst Obmann oberscharführer rég nem hallott ilyen hangot, a Diesel-motorra emlékeztette, amely a malom betonozott alagsorában volt; az ahleni malmot apja akkor vette meg, amikor a kis Ernst három éves volt. Ugyanígy dörömbölt a motor, amikor a malom háta mögött játszottunk, gondolta Obmann Cernekék háza előtt. Mire kell itt motor? Motor? Dinamó? Titkos rádióadó? És hol a motor? A föld alatt? Obmann megérintette Kniewald scharführer karját. — Gyerünk, scharführer! A kilenc német, csuklyás fehér köpenyben, kezükben gyorstüzelő puskákkal berontott Zita konyhájába. — Isten segíts . . .! Zita megkapaszkodott a takaréktüzhely forró keretében, jobb kezével tovább ringatta a gyereket. — Ő! — Obmann oberscharführer Kniewald scharführerhez és a többiekhez fordult, a bölcsőre mutatott és így szólt: — Ilyet sohasem láttam, és azt hittem ... haha! . . . Benne kölyök ... haha... a kölyök fölött szuka . .. haha! ... milyen szép fehér, egyenesen ágyba való! Éppen oda készül, aludni akar! Azt képzeli, már vége a háborúnak . . . nincs háború ... soha nem is volt... vagy talán a partizánját várja ... Zitát hideg borzongatta, hirtelen támadt láz tüzelt testében, sohasem látta, hogy a lieszkovi katonák fehér köpenyben jártak volna. Obmann emberei örültek Zita konyhájában a kellemes melegnek, a rántotta szagának, annak, hogy milyen fehér Zita inge, szvettere és bőre; vártak, míg parancsnokuk int s aztán egymás után leültek a lócára az asztal mellé. Obmann a széken foglalt helyet, szétvetette lábait. Kíváncsi, hűvös szemmel nézett Zitára, hullámzó mellére, csípőjére. Zita bal kézzel a takaréktűzhely forró rámájában kapaszkodott, jobbjával az alvó gyereket ringatta, nagy, rémült szemmel meredt Obmannra, úgy nézett rá, mintha moccani sem bírna. Obmannak síma, sápadt sovány volt az arca. Sasorra élesen húzódott szemétől a szájáig. Beesett arcán mintha semmi sem maradna meg, nyomtalanul lecsurog róla minden, bármit is mondasz. Elfordította tekintetét Zitáról s az embereire nézett. Zita e pillanatban úgy érezte, hogy olyan az arca, mint a vasék, amellyel a fűrésztelepen a fát hasítják. Megint Zitára pillantott, összeszorította száját, beszívta ajkát. Zita nem ringatta tovább a bölcsőt, a vetett ágyhoz futott, felkapta ruháját. — Aber nein! — szólt rá Obmann és a bölcsőre mutatott. — Aber nein! Az asszony elpirult. — Hagyjanak már ... ! — Nein, nein! — De könyörgök, az isten szerelmére, legyen magukban egy kis belátás, hagyjanak felöltözködni! — kiáltotta rémülten Zita és egész testében reszketett. — Lássák be ... — Nein, — mondta nyugodtan Obmann, — nein! Mosolygó embereire nézett és pillantása megakadt Ottó Drosselon, akinek jobb pofacsontja alatt két csíkos maszatos ragasztótapasz húzódott keresztbe. — Ott, mondd meg neki! — Hallod, asszony! — ripakodott rá Zitára Drossel, a ragasztott képű, gyatra cseh nyelven, és a takaréktűzhely felé mutatott. — Ne bolondulj, menj vissza a kályhához, meg a bölcsőhöz! Ott állj! Zita egész testében megdermedt a rémülettől, tudta, meg kell tennie mindent, hogy ne ingerelje a katonákat. Majerský, istenem... ! Reszkető lábbal a kredenchez ment, elővette a kenyeret, leszelt magának egy karéjt. A partizánokra gondolt, tőlük kapta a búzalisz
