Irodalmi Szemle, 1964

1964/7 - SZLOVÁK PRÓZA - Alfonz Bednár: A bölcső

— Zitácska, — mondta Majerský, — éhes vagyok ... és szörnyen fáj a szemem ... Kis ideig szótlanul meredtek egymásra. Ma­jerský könnyező szemével Zitát nézte, széles arcát,, homlokát, amelyet elsötétített a harag, hosszú, sima nyakát, fehér inge mély kivágá­sát, amelyet belefűzött pántlikával húzott össze; Zita rémült, dühös szemmel nézett vissza rá. Mindketten érezték, hogy ver a szí­vük, mindkettőjük szeme csillogott a villany­lámpa fényében, amelyet élesen vert vissza a fehér, itt-ott virágmintás ernyő, mindket­ten megijedtek egymástól, Zitát szorongatta a félelem, rettegett a német katonáktól, akik január végén jöttek Lieszkovba s már három hete voltak a faluban, ellepték némán, hang­talanul akár a zöldesszürke penész a megke­seredett kenyeret. Mindkettőjük mellét, hátát kiverte a veríték. Zita kis konyhájában nagyon meleg volt, Majerský barna bakancsáról lassan leolvadt a rátapadt hó, lecsurgott a fenyőfapadlóra. Lába körül maszatos tócsa támadt. — Hát te is...? — kérdezte suttogva Zita Majerskýtôl. — Én is, — mondta Majerský, s megrezzent forró keze, amelyben a harmatos puskát tar­totta. — Hát te, Zitácska...? Azért jöttem be, mert hallottam odakinn, hogy valaki rin­gatja a bölcsőt. .. Itt emberek vannak . .. Zita felugrott a bölcső mellől. Mellén meg- lebbent a fehér ing. A bölcső még egy-kettőt ringott. — Gyere! Kinyitotta a sötét szoba ajtaját, odabenn nyirkos hideg volt, Zita csak a konyhában fűtött. Majerský orrát, fájó szemét, hideg, nyirkos dohosság szaga ütötte meg. Megállt a szobaajtóban. Barna bakancsáról lefoszlottak a rátapadt piszkos hódarabkák, elolvadtak, vizük maszatos tócsába gyűlt. — Gyere! — suttogta sürgetve, nyugtalanul az asszony... — Ide gyere! Be kell csuknunk az ajtót, hogy ki ne világítson a fény az ab­lakon! A szobát nem sötétítettük el. — Veled mi van...? — kérdezte suttogva Majerský. — Zitácska, te egyedül vagy és...? Zita csendesen becsukta a szobaajtót, nem válaszolt, Majerský nem kérdezte tovább, a sötét szobában hallotta, hogy az asszony meg­bontja az egyik ágyat, átdobálja a másikra előbb a nehéz takarót, aztán a két dunnát, három párnát. — Ide feküdj, — mondta és a fehéren vilá­gító lepedőre mutatott, — úgy ahogy vagy... később majd hozok ennivalót, megmelegszel, elmondod, hogy és mi van... Kissé odább, Hankóék háza előtt katona áll. Nem vett észre? — De Zita, én .. . nem, nem vett észre, de én megyek innen! Ha észrevett volna, utá­nam lő. — Feküdj le! Majerský nedves bakancsban, lábszárvédő­ben, kopott, mocskos és agyonizzadt egyenru­hában feküdt Zita ágyába, mellére tette kato­nasapkáját, maga mellé fektette harmatos puskáját. Zita rárakta a három párnát, fölébük mind­két dunnát, elegyengette, elsimította, s rábo­rította a nehéz takarót. Megigazgatta a má­sik ágyat is. Kissé felnyitotta a konyhaajtót, hogy a beszüremlő fényben lássa, egyforma-e a két ágy. Egyformák voltak, ugyanúgy egymás mel­lett, ugyanúgy simult rájuk a nehéz vörös ágytakaró. Még jobban felnyitotta az ajtót, még egyszer végignézett a megigazgatott ágyakon, aztán kisurrant a konyhába s maga mögött becsukta az ajtót. A konyhában rémülten és izgatottan magára húzta a vastag fehér szvettert, felkapta az ágyról a barna ruhát, félredobta, sietve fel­húzta kék flanel alsószoknyáját, megborzon­gott, mert nyakán, pucér vállán, hátán és mellén át testébe szívódott a szoba nyirkos hidege; az alvó kisfiúra pillantott. Csendesen feküdt, hangosan lihegve lélegzett, nyöször- gött. Arca piros volt, forró a láztól. Zita az asztal fölött élesen világító lámpára széles lenvászon törülközőt borított, hogy fénye fel ne ébressze a fiúcskát, aztán megfordult, az izzó széntől forró tűzhelyre nézett. — Istenem! — suttogta. — Most mi lesz? Csendesen a tűzre rakott. Elfordult a kályhától, tanácstalanul maga elé meredt, megfordult agyában minden, ami Lieszkovban történt október eleje óta, amikor a német katonaság kiszorította a faluból a partizánokat és tizenhét házat perzselt fel. A férfiakra gondolt, akiket a németek elhur­coltak, az asszonyokra és a gyerekekre, akik megégtek a tűzben. Az emberek egymást je­lentették fel, istenem...! Előbb a gárdisták jelentették fel őket, aztán egymást adták fel. A legkisebb ok is elég volt, hogy feljelent­sék, elárulják egymást. Régi bűnök jutottak az eszükbe, civakodások, viták, régi torzsal­kodások, amiért bosszút akartak állni... Iste­nem, mi lesz most? Ha valaki tudná, hogy partizán van a házban! Hogyan árulhatja el egyik ember a másikat? El kellene kergetnie, mint a veszett kutyát, azt kellene mondania, menjen vissza, a honnan jött, vagy menjen máshová. Azt kellene, istenem, azt kellene mondani, — hisz meg is mondta neki — de most mi lesz? A mostani németek nem a leg-

Next

/
Oldalképek
Tartalom