Irodalmi Szemle, 1964
1964/7 - SZLOVÁK PRÓZA - Alfonz Bednár: A bölcső
rosszabbak, de néha sorra járják a házakat, tejet, gyümölcsöt vásárolnak — semmit sem vesznek el erőszakkal, megfizetnek mindenért, még a kenyérért is. Zita csillogó szemmel, tanácstalanul meredt a lázas gyerekre. Lábán kék papuccsal, vékony fehér ingben, fehér szvetterben és kék alsószoknyában nyugtalanul fel-alá kezdett járkálni a konyhában. Černek Zitát lánynéven Furkónak később Ragalának hívták. Keresztnevét a paptól kapta, aki a monarchia idején, de később is Zitának keresztelt egyházközségében nem egy lányt. Másodszorra Černek Misóhoz ment feleségül, a férfi idénymunkás volt, néhány évadon át együtt dolgoztak Csehországban. A házat — szoba-konyha és kamra, melyhez kis udvar tartozott — Černek harminc- nyolc tavaszán és nyarán építette. A patakmenti vizenyős réten építkezett, mert más telke nem volt, így aztán a ház kezdettől fogva nyirkos, nedves volt. Az alapokba rakott szivacsos kő a földből felszívta a vizet a falakba. A Lieszkovon keresztül haladó országútról a patakon átívelő hosszú hídon lehetett eljutni Černekék házába. Negyvennégy októberében Černek házát nem perzselték fel. A német katonaság megkímélte, amikor betört Lieszkovba és egész napos harcban kiszorította a faluból a partizánokat. A lieszkovi gárdisták odaadták a parancsnoknak, Schwind őrnagynak kilenc falubeli férfi nevét, akik elmentek a partizánokhoz, de Černek, Zita férje nem volt a listán, s bár Schwind őrnagy tizenhattól hatvan éves korig minden férfit összegyűjtetett az egykori kúriában, s kihallgatta őket, mégsem tudta meg, hogy Černek a partizánoknál van. A férfiakat elvitette, tizenhét lieszkovi házat felgyújta- tott. „Szent háborúnknak semmitől sem szabad visszariadnia!“ hajtogatta Schwind őrnagy magának és másoknak is, ezért Lieszkovban az asszonyok és gyerekek közé lövetett, akik kimenekültek a foszforlapokkal felgyújtott házakból, s négy menekülő gyereket, akiket a katonák elcsíptek, bedobatott Turcsokék égő házának lángjai közé. Tizenhét ház leégett, Schwind katonái elvonultak, s a lieszkoviak sírva, elkeseredve eltemették halottaikat. „Csoda volt, hogy megmaradt a ház a gyerekkel és velem együtt“, mondogatta magában Zita, de félt, hogy még lesújt rá a büntetés. El kellett volna kergetnem, gondolt Majer- skýre. Istenem, mi lesz most. A német katonákat, akik január végén jöttek Lieszkovba, az iskolában s az egykori kúriában szállásolták el, amelynek egy részét átalakították a lieszkovi fűrésztelep irodájává. — Herr Oberleutnant, — förmedt rá a kúriában, ahol a helyőrségi parancsnokság volt, Paul Hals főhadnagyra, a lieszkovi helyőrség parancsnokára Obmann Oberscharführer, annak az egységnek a parancsnoka, amely autóval érkezett a faluba, — úgy látszik, sokat alszik! — Igenis, Herr Oberscharführer, — mondta Hals főhadnagy és sietve öltözködni kezdett. Parancsára, Herr Oberscharführer... Isten hozta minálunk... — Kár annyit aludni, — mondta Obmann, — majd alszik eleget a sírban. Várjon, amíg a sírba fektetik! — Parancsára, Herr Oberscharführer! Majd a sírban kialussza magát! A partizánok jó nagy gödröt ásnak, olyan kényelmesen fekszik benne, mint tizenhat éves lány ölében... — Parancsára, Herr Oberscharführer! — Maga hülye! — ordított rá Obmann Oberscharführer. — Idiota! Azt szeretné, ha már vége lenne a háborúnak, mi? Obmann nyolc emberével elment a parancsnokságról, Hals főhadnagy öltözködni kezdett. Szégyellte magát katonái és Kohl altiszt előtt, e percben semmit se szeretett volna jobban, mint megölni az Oberscharführert. Hals főhadnagy régóta gyűlölte az Obmann féle embereket, s ha senki sem hallotta, szidta őket, mint a bokrot: „SS, SD, SIPO, OPPO, Gestapo — mint csupa gazember és gyilkos! Nem dolgozni és harcolni tanították meg a nemzetet, hanem rabolni és gyilkolni! Mindenféle csupa blockwart, spicli, besúgó — egy állatnak is sok lenne az állatiasságuk — a háborút meg elviszi az ördög!“ Hals főhadnagy gyűlölte a blockwartokat, a náci háztömbbi- zalmikat, akik már a háború előtt, béke idején Németországban minden ember után leselkedtek, hogy Hitler még azt is tudja, miről álmodnak az alattvalói. „Disznó blockwart", mondogatta magában Hals, „az a feladata, hogy spicliskedjen minden ember, minden párttag után, gondoskodjék a háztömbben lakó párttagok gyakorlati együttműködéséről — a háború meg az ördögé lesz!" Halsot elkeserítette, hogy a németek elvesztik a háborút. A bűrit a blockwartokban kereste. „A hadseregben nincs szükség blockwar- tokra!“ dohogott magában, mialatt felöltözött. „A hadseregben nem is lesznek blockwartok! Az oberscharführer katonákkal fogatna magának partizánokat, hogy legyen mivel szórakoznia. Nem, a hadseregben nem lesznek blockwartok. — Kohl altiszt! — Parancs, Herr Oberleutnant! — Hat emberrel járőrbe megy a faluba!
