Irodalmi Szemle, 1964

1964/7 - FIGYELŐ - Tőzsér Árpád: Csurka István — Százötös mellék

Csurka István: Százötös mellék

A fiatal Csurka István elbeszéléskötete tizenhárom kisebb-nagyobb írást tartalmaz. Többségét a Kortársból, illetve az Üj írásból ismerjük, sőt némelyik megjelenése idején egyenesen eseményszámba ment. Sokat be- szélgettünk-vitatkoztunk pl. a Nyílt törésről, s úgy könyveltük el, mint az egzisztencializmus első tudatos, nagyon érdekes visszhangját a fiatal magyar prózában. S emlékszünk az ugyanilyen indítékoktól fogant Uszálykormányosra, s a nagyszerű Egy fogadó lelkivilágára is. S végül sokáig gyűrűzött közöttünk A rádiótól vagyunk s a Mért rosszak a magyar filmek nálunk is érvényes problémája, érdekes, intellektuális hangja is. A címadó Százötös mellék még csak nemrég jelent meg a Kortársban s rögtön utána megjelent kötetben is, sorsa tehát már a kötet sorsa, a köztudatba már a kötettel együtt szívódott fel. Summa- summárum: hat (illetve hét, mert a szintén jelentős Hármas egységet nem is említettem) olyan elbeszélés egy kötetben, amely megjelenése idején eseményszámba ment nem kis dolog. Erre az íróra figyelni kell. S felfigyeltünk rá már az első regénye, a Hamis tanú megjelenése után is, de hogy mindjárt a „de“ után kezdjem: hibáival együtt figyeltünk fel rá.

Mi Csurkában a zavaró, mi teszi vitatható értékűvé írásait? Előszöris talán a ha törik ha szakad modernkedő hang, eszközök. Formabontó törekvéseit egy kicsit mindig divatnak érzi az olvasó, s nem a mondanivaló belső szenvedélyéből folyó elemi erejű szeszélynek. Ezt éreztük a Hamis tanú váltogatott monológjaiban, s ezt érezzük most, az egzisztencialista hangolású új köteténél is. De éppen a „hangolással“ van baj, a szerző irodalmi műveltségéből következő tudatos hangolással. S így, a stílus máskézből vettségénél fogva akármilyen komolyan is gondolja a szerző amit mond, írása paródiának hat. Az „első kéz“ paródiájának. A Lakók és ripacsok abszurdhelyzete és sejtelmessége pl. (este kilenckor ismeretlen színészek betörnek Dé- vaiékhoz, s elő akarnak adni a lefekvéshez készülő házaspárnak egy tragédiát, „szánt- szándékkal felhorzsolják“ Dévai magánéletét, mert „azt akarják, hogy ne is legyen magánélete") menthetetlenül Kafkát idézi, de hiányzik belőle az az eruptív erő, amely Kafkánál megpörgeti, megszédíti az olvasót, ez a világ

csak külsőre a Kafka-féle kiúttalan hináros, süppedékes, állott levegőjű láp, mert belülről nem a szerző borzadálya, szorongása süt, hanem csúfondáros mosolya. „Dévai kibújt a paplan alól, és papucsba dugta a lábát. Az asszony megigazította a szék támlájára tett ruhákat. Megborzongott és egy nagy, beletörődő lépéssel leült az ura mellé az ágyra.

— Lajos — rebegte.

— Irén! — fogta át a vállát, s együtt remegtek. Félelmes volt nekik, hogy öt perc múlva idegen emberek fognak becsöngetni. „S folytathatnánk az idézetet A dolgok mé- lyé-vel, vagy a Csillár-ral, mert mindegyikben megvan a pont, amelynél fogva a még oly ügyesen s lélektani pontossággal megírt elbeszélések is csak paródiának foghatók fel.

Az ilyen hangolású írások közül a legsikerültebbek az Egy fogadó lelki világa, s a Nyílt törés. Ezekben a helyzet nem kiagyalt, s mégis tele vannak, ha úgy tetszik egzisztencialista szimbólumokkal. Az elsőben már a bekezdés is telitalálat: „A gyönyörű budapesti lóversenypálya, amellett, hogy három fő részből áll, olyan mint egy fogolytábor. Üres tekintetű, bizonytalanságtól meggyötört emberek sétálnak, lézengenek a csikorgó salakon és tehetetlenül kérdezgetik egymást: mi van, mi lesz, nyer az ötös?" S alább: „Ez a szubtans rész a zöld gyep, ahol a versenyeket lefutják. Lefutják, mégpedig függetlenül attól az ezernyi különféle vaksi reménytől, vágytól, szándéktól és meggyőződéstől, amit a fogadók a korláton túl hangoztatnak, remélnek, lefogadnak." Nem lehet nem észre venni, hogy itt az egész emberi társadalomról van szó, amely valahogy kinn marad vágyaival és reményeivel a világ eseményein. Az ember dolga és lehetősége csak az, hogy fogadjon, reméljen, de az eredmény ettől a fogadástól és reménytől függetlenül születik. íme az elidegenedés szabatos, cseppet sem erőltetett megfogalmazása. S ugyanakkor az írás jól komponált egész, Bakucz, akinek „Amikor kilépett a kapun éppen annyi pénze volt, mint amikor belépett, csak akkor egy friss ember vetette magát a fürdő langyos hullámaiba, most pedig egy kiázott, fáradt, megtört rokkant baktatott ki a kapun“ — lélektanilag precízen megrajzolt figura, s maga az esemény valóságként hat.