Irodalmi Szemle, 1964

1964/7 - Veres Péter: Magam dolgairól

Veres Péter

"•“Origóiról

lró-magány

Magányban élek, amikor tehetem, kis kerti házikómban. A feleségem ezt nem igen érti és sajogja váltig, gyermekeim se igen értik, de nem törődnek vele. Bölcs Colas Breugnon, sokat tanultam tőled, bár mindazt már tudtam, amit te mondtál, de megerősítetted bennem a szeretet és az önállóság örök konfliktusát. Ha tudja az ember, hogy ez így van, talán kevésbé fáj. De ha nem is — mert ez se bizonyos: az ésszel való fájdalom tartósabban éget, mint az ösztönök üvöltő fájdalma, amelyet hamar elfelejt a nem gondolkozó állat — na egyszóval ez van s ezt el kell viselni.

Nekem a magány édes, a feleségemnek keserű. Én a könyvekkel és a gondolataimmal élek, a feleségem velem és a világgal szeretne élni. Éppen most, amikor a gyerekei már felnőttek s bennem sem találja meg a világot, mert már öregek vagyunk. Nem veszekedünk azért, de kettős a sorsunk. írófeleségnek nem játék az élet, de megéri. Legalábbis annyira megéri, mint magának az írónak. A dicsőség? Hát igen, abból az asszonyra is hull valami. Persze ez beteg dolog: a dicsőségből sohase elég. A boldogság, hogy vagyunk valakik? Ennek sok undok terhe is van. A megelégedés, hogy szállásunk és kenyerünk van? Ez mind kevés, az írósorsnak nem ez a lényege, hanem amit Vörömarty mondott a Gondolatok a könyvtárban című versének végén: ...„Ez jó mulatság, férfimunka volt!“ Igen, de ezt csak én érezhetem — már amikor érzem, — az asszony nem. S mert én tudom, hogy ő nem, az írósors kibékíthetetlen. El kell viselni. Nekem is, neki is.

•

A Kreutzer szonáta

A Kreutzer szonáta nekem egy igen kínos érzéseket okozó mű. (Nem a Beethovenére, hanem a Tolsztojéra gondolok.) Azt nem merem írni, hogy remekmű, de az Isten tudja. Csak azt tudom, hogy nem egészséges írás, ámbár sok-sok részigazság, szívbemarkolóan kegyetlen igazság van benne. Még a zene hatásáról elmondottak is nagyrészt igazak.

Csakhogy végülis és a legmagasabb értelemben nem ez az igazi igazság. Tolsztoj nem a minden ember házassági élményeit, hanem a hipercivilizált ún. „modern“ ember és hozzá a hiperindividuaiista intellektuel érzéseit írta meg ebben a könyvben. Szerencsére az átlagember, de általában a nép állatabb állat és emberebb ember, mint a Kreutzer szonáta szereplői. Egyrészt a zenéből csak a ritmus és az egyszerű dallamosság kell neki, másrészt az „individuum“, az egyéniség nincs az átlagemberben ennyire lábujjhegyre állítva. A családok nagy többségében vagy a férfi vagy a nő engedékenyebb, álmosabb, belenyug- vóbb, és így nem lesz mindig és mindenütt konfliktus. Amellett pedig az emberek óriási többségét — hála Istennek — lefoglalja a munka, a kötelesség és általában a megélhetés ezer és ezer apró gondja és foglalatossága és így a Tol-