Irodalmi Szemle, 1964

1964/7 - Veres Péter: Magam dolgairól

Miért nem bírják egymást?

Szörnyű dolog az, hogy az asszonyok — ahogy a régiek mondanák, az „asszo- nyi állatok“ — nem állhatják egymást. Ezen nem tudott eddig változtatni Jahve se, Bráhma se, Konfuce se, Laoce se, a kereszténység sem, a buddhizmus sem, még a mohamedánizmus sem, pedig az rabbá tette a nőt — vajon a szocializmus tud-e változtatni? A mozgalmi nők — sajnos — épp úgy nem állhatják egymást, mint a családanyák és félvilági nők, a tisztességesek épp úgy nem, mint a „rimák“.

Mi az oka? Nem tudom. Sok van, de most nem kutatom. Mindenesetre legalább annyit el kell érni a nőknél, hogy tárgyilagosabban nézzék és valahogy elviseljék egymást, olyanformán, mint a férfiak, akik szintén nem rokonszenveznek egyformán mindenkivel, de közéleti dolgaikat és ítéleteiket igyekeznek az egyes ember személyétől valamennyire függetlenül az illető ember társadalmi értékelése, jelentősége — esetleg hamis értéke és jelentősége — szerint, egyszóval a társadalmi „profil“-ja szerint kialakítani. Van akit nem szeretnek, esetleg utálnak vagy gyűlölnek, de mivel az illetőnek „pártja“ van, „hivatala“, esetleg „hivatása“ van s ott emberi értéke, így „objektív társadalmi értéke“ van, ezért tudomásul veszik, elviselik és szükség szerint tárgyalóképes viszonyba kerülnek vele.

Ha ennyit elérünk végre a nőkkel is: nagy dolog lesz! Első lépés a „felszabadulás“ útján.

Tavasz láz

Ügy érzem, kitört rajtam a tavaszi láz, pedig még csak február dereka van. Persze ez a tavasz első izenete: Bálint, Julianna, Zsuzsanna napja. S hogy ez mivel jár, azt nem lehet elmondani. Különbenis mindenki megérzi, csak nem tudja miről van szó és orvoshoz, patikába szalad, vagy a hozzátartozóit eszi- marja. Én ezt nem tehetem, mert tudom, mi hozza. De hogy mennyire csak féligazság a freudizmus, adlerizmus és az egész pszichoanalízis: hiába tudom, mégis szenvedek. A józan, higgadt paraszti külső mögött (hogy eltestesedtem, úgy nézek ki, mint egy nyugalombavonult, kislócán üldögélő és animális bölcsességgel pipázgató parasztgazda), ki látja a forrongó gondolatokat és a kavargó érzéseket. Ha ez csak az íráskényszer előtti szokásos írónyugtalanság volna, akkor jó volna, mert ebből születnek a szép és nagy művek. De ez csak a természet változása, avagy meteorológiai légicsaták által kiváltott testi-lelki feszültség. És orvossága nincs, mert se írni, se olvasni, se szórakozni nem tudok.

És elgondolom, hogy az átlagos városi ember ilyenkor beteget jelent, csillapítószereket szed, vagy szórakozásokkal hajszolja át magát a válságon, de mit csinál a szegény paraszt és munkás és mit csinál a szolga és rabszolga, akitől nem kérdik, hogy nincs-e változása, hanem ha felbírja emelni a két kezét és mozgatni bírja a lábát, akkor mennie kell dolgozni és felelősséget kell vállalnia minden dolgokért olyankor is, amikor nem ura önmagának sem.

sztoj által ábrázolt és lényegükben igaz testi és lelki konfliktusok megoldódnak, vagy „transzformálódnak“, nem jutnak a tragédiáig.

Ennyi az egész és ez elég sok. Máskülönben, ha a Tolsztoj igazsága általános

— tipikus — jelenség — „törvény“ — volna, nem lehetne élni és kiveszne az emberi nem.

De azért jó, hogy megírta. Hasznos könyv. A „törvény“ követésére int. Mert különben elszabadul a pokol: az emberből nem állat, hanem „romlott állat“ lesz!