Irodalmi Szemle, 1964

1964/1 - DISPUTA - Fábry Zoltán: Európa elrablása

tengerkivetett mindenféle strandhulladékról, színekről, ízekről, hangokról és szagokról. Pontos, kimért mondatok fegyelmezett vonal- vezetését csodáljuk, akárcsak Dürer növényvázlatainál. Olvasod, és egyszerre — mintha észrevétlenül egy ajtó nyílna — jeges borzalom szele csap meg. Unheimlich, mondod, és németül mondod. Kísértetiesen ijesztővé válik minden. A rémület csodálatos kristály-mereví- tését figyeled. Rossz, lidérces álmok pontos, stenografikus rögzítése ez, melyek reggelre kelve: jégbefagyott valóságok. Máshol nyílt fantazmagóriák csapnak rád: „A főerdész“ például. Vagy egy másik: Violette Endinien. Valami imaginárius főzelékféle van a kirakatban

— létezik-e ilynevű növény, nem tudom — a fontos, hogy ehhez a főzelékhez csak emberhús illik. Az üzlettulajdonos mindenféle receptet ajánl, majd lemennek a pincébe, ahol akárcsak egy rendes mészárszékben, a kampókon emberi húsok, karok, lábak, vesék, szívek, májak függnek, nem előrehízlalt példányok, de vadászaton elejtett embertetemek, „mert ez a hús így aromásabb... Amikor felfelé haladtunk a lépcsőkön, megjegyeztem: nem is tudtam, hogy a civilizáció ebben d városban már ennyire előrehaladt; mire a kereskedő egy pillanatra meghökkent, de aztán lekötelező mosollyal nyugtázta megjegyzésemet“. Capriccio? Hangulat? Borzalomkéjelgés hideg lefoj- tottságban. Az egyik jegyzet ezt a címet kapta: Az iszonyat. „Az iszonyat valami egészen más, mint a borzadály, a rémület, vagy a félelem. Még az irtózat áll hozzá a legközelebb, mely a Gorgófejet tátott szájjal, zilált hajzattal ismeri fel, míg a rémület az ijesztőt inkább érzi, mint látja, de ez épp azért annál kegyetlenebb markolással szorítja. A félelem mégcsak határ jelenség, mely a reménnyel társaloghat és az irtózat — igen, az irtózat az, amikor már minden kötél szakad. És akkor e halálos zuhanásban a felbödülő dobütések és a vörös fények már nem figyelmeztetésekként gyorsulnak, de mint az iszonyatig fokozott rémes bizonyosságok. Sejted-e, mi minden történik abban a térségben, melyen egy nap keresztül kell zuhannunk, és amely a pusztulás tudata és a pusztulás ténye közt húzódik?“

Az emberiség pusztulása: tömegpusztulás. Az elit-nihilizmust épp ez a nagyméretű, anonimitásában megfoghatatlan hegyeket és embertömegeket hányó világföldrengés, az özönvízbe fullasztó tömeghalál determinálja és tartja ingerlő izgalomban. Ernst Jünger egyik strandsétája közben „szerencsés képre“ lel: egy rezgőnyárfa levelére, melyben apró hernyók rágta lyuk tátong, de a lyuk széléről egy rojtszál sötétzölden lóg lefelé: „E látvány ritkasága a rombolás fájdalommentességében nyilvánult

meg... a rojtok lelógó levélrost benyomását keltették, úgyhogy úgy látszott: a szubsztanciából semmi sem veszett el". Jünger „az élet kettős könyvelésének kiegyenlítődését" magyarázza az egészbe és Condé vigaszára gondol, aki a freiburgi csata 6000 francia halottját sirató Mazarinit így vigasztalja: Ugyan! Egyetlen egy párizsi éjszaka több embernek ad életet, mint amibe ez az akció került! „A csatairányítóknak ez a magatartása, mely a felégetés mögött a változást látja, mindig erősen hatott rám, mint a magasrendü életegészség jele, mely nem riad vissza a császár- metszéstől. Ugyanilyen élvezettel gondolok arra a Chateubriand-ti oly bosszantó szóra, a comsumption forte-ra, az erős fogyasztásra, amit Napoleon szokott mormolni csataközben", amikor a front „az acél és tűz hullámtorlódásában összeforr". Mi ez? A rosszmájúság itt azt mondhatná, hogy ez bizony Hindenburg hírhedt szenilis bölcsessége, aki a háborút nép- egészségesítő „acélfürdöként" hirdette, ajánlotta és magasztalta. Mi azonban feleletképp itt inkább a „Tat" 1933-as évfolyamából H. Thomas tömegsterilitását idézzük: „Ez ma az emberi elit útja, mely nincs tekintettel a tömegre."

A napoleon-jüngeri consumption forte „élvezetét“ Arnold Zweig (Essays. I. 231) már Stefan George-nál is kitapintotta: „aki a tömeggel, az ismeretlennel szemben csak egy viszonylatot ismert: a pusztításét, a pusztulásét.“ Az elit, a szellemi arisztokratizmus magatartása szinte pofonként csattan a tömegek arcán, életén, valóságán, amikor Stefan George kisemmizőn ítél felettünk: „már a számotok egymaga is bűn." De ez a tömegszám adja meg a háború, a pusztulás és pusztítás eszközét, tartalmát, lehetőségét. A világpusztításnak emberpusztulás a velejárója:

„Tízezret verjen meg a szent őrület,

Tízezreket a szent háború,

Tízezreket ragadjon el a szent járvány."

A szent háború, a szent őrület, a szent kórság, közönséges semmisítő fogalmak: tömeg- pusztító, embertelenítő, emberfaló valóságok. Az első világháború „erős fogyasztása" 12 millió hullát eredményezett, a másodiké: 72 milliót. A harmadikra William S. Schlamm nagylelkűen, egyelőre 200 milliót irányoz elő! Mit akarnak itt a mítoszok? A Clauss-mitizálta „kinyúlások“ — mint az egyik fejezetben láttuk — 1942-toen a Bär-féle „sorsszükséges kinyúlások“ -ká degradálódtak, kimondottan és leplezetlenül „a nyersanyagok felé". Az ukrajnai gabonaföldekről, a donyeci iparvidékről és a bakui olajról volt itt szó. A tömeg hajszolt-