Irodalmi Szemle, 1964
1964/1 - DISPUTA - Fábry Zoltán: Európa elrablása
sága, az ágyútőltedék elembertelenítése a „kinyúlás“ távolsága, a hatalmi cél arányában növekszik. Az eredmény — mint mindig — a homo deminitus, a minimumára redukált ember, aki a katasztrőfamerés, a katasztrófanagyság arányában törpül. A katasztrófava- lósítók istenbeképzeltségükben — istenek alkonya, óh — ugyanakkor a oéltotalitás (világhatalom vagy világkatasztrófa) igézetében a világ sorsát a kezükbe tartó elitté magasodnak. Hatalmi elitté, akik az utolsó pillanatig a páholyból borzongható színjáték aktív részeseiként és passzív szemlőiként kikerülhetetlen bukásukat — pusztító dinamikájuknak, beképzelt és bitorolt nagyságuknak megfelelően — világvéggé azonosítják. Hans Enzensberger „Hab" című költeményében a nyugat-német mentalitás „Übergangs“-kórságát, változatlanságát rögzíti: „.... die fahne hoch! si vis pacem, para bellum! Levetkezni! Lefeküdni! in saecula saeculorum! ez nem szűnik meg soha! Itt szakadatlanul halva lesz, de nem egészen, ez hízelkedőn apokalipszisről csacsog és még a nullaponton is kaviárt zabái! ... mint napnyugati szemét, globke dosz- sziéja gyilkosságot vigyorogva, filmezve, államvédelmi hivatalokkal tegnap és ma egyformán“ Ernst Bertram, Nietzsche mitizálója, Thomas Mann hűtlenné, érdemtelenné, nácivá vált levelezőpartnere 1935-ben megjelent könyvében (Michaelsberg, Leipzig, a re'gényhös az Unter- gang-kórság ellen emeli fel a hangját: „Mindig elvesztem türelmemet, ha ezeket a végleges világvéget jósoló, élveteg, önelégült hangokat hallom.“ Bertram hőse hiába mérgelődik, ezek a hangok következetes dekadens jelenségek: az imperialista végfokon a tőkés társadalmi rend önmagát csak a katasztrófával azonosíthatja, abszolutizálhatja. Inge Diersen ezt a fenomént elmaradhatatlan következményképp idézi elénk: „A hanyatlás előrehaladott állapotában a burzsoázia élvezetet talál abban, hogy pusztulása elképzelésében kéjeleg- jen; borzalmasnál borzalmasabb lehetőségeknek adja át magát, — persze azzal a feltétellel, hogy pusztulását a mindenki világpusztulásaként fogja fel." (Untersuchungen zu Thomas Mann. Berlin. 1959. 261.) A világpusztulás, a világvég: germán-vég, Hágen-vég, német-vég. A ragnarök állandóan kísért, 'kerít és igéz. A német vég-irracionalizmus minden mástól eltérő hagyomány és adottság. „Teljesen egyedülálló világszemlélet", állapítja meg Chr. Dawson (Európa születése. Budapest, 262): „A germán istenek életét elkomorítja, hogy tudatában vannak a végső katasztrófának, az istenek alkonyának! A folyamat nem szakad meg: a katasztrófa- nihilizmus újabb és újabb változatokban jelentkezik. Hitlerék alatt már az iskoláskönyvekben is felütötte a fejét; itt a Nibelungen- Hágen vonal törés nélkül folytatódott: „Harc vihara készül, a hősi halál a mi jogunk. A föld eresztékeiben ropogjon, ha a legnemesebb fajta hull... A germánok pusztulásánál Európa majd lángokban áll.“ Maga egy Gottfried Benn is, hol cinikusan szellemeskedik — „aki a strófákat szereti, szeresse a kata-strófákat is" — hol teátrális hágeni pózba merevedik: „És akkor hallgatni és tenni, Tudva, hogy széthull a világ. Mégis: kardot kell rántani Világ, ha itt a végórád.“ Edwin Erich Dwinger oszloprázón, pusztításra és pusztulásra egyformán készen, már fenyegetőzik: „A keleti határon kísértőn csalogat a nagy szabadság...“ És ha ez a rabló- gyilkos „szabadság“, tehát a háború nem sikerül, „akkor a Vezuv mindnyájunkat lávája alá fog temetni, de akkor mi katonák Sámsonként fogunk meghalni: a pusztulásba magunkkal rántva az egész Nap nyugatot". Ennél világosabban beszélni és zsarolni már csak a hivatásos politikusok tudnak. Mint Stain bajor miniszter, aki 1961. szeptember 10-én mondotta egy ingolstadti revansiszta találkozón: „Semmiféle kétséget nem szabad hagynunk afelől, hogy mi végeredményben Európát akarjuk. Az új Európa nem érhet véget a cseh erdőnél vagy az Elbánál... Tekintettel a Német Szövetségi Köztársaság erős népszaporulatára és exportunk esetleges csökkenésére számítva, számunkra nem marad más hátra, mint territoriális terjeszkedés keleti szomszédaink terhére. Ha területi követeléseinket nem teljesítik, akkor a Német Szövetségi Köztársaság egy szép nap jelgyújthatja a világot.“ A katasztrófa-szövegezők nagyrészénél árulkodón csap ki a katasztrófa-prepotencia sza- dizmusa. Thomas Mann a Doktor Fausztuszban arról beszél, hogy „a művészetnek tegező viszonyban kell lennie az emberiséggel". A mi- litarizált németek ezzel szemben a katasztrófát vállalják bizalmas tegezésben. A német imperializmus hordozói, mérgezettjei katasztrófaterhesek, — katasztrófa-tegezők. Carl Dal- 'lago, a jóemlékezetű insbrucki „Brenner" szerkesztője, — Georg Trakl és Kari Krauss egyik első méltatója és értékelője — Die Bőse Sieben című esszékötetében (Innsbruck, 1914. 25), Volker „Siderische Weltende“-jének „Te és a világvég“ fejezetéből ezt a mondatot idé
