Irodalmi Szemle, 1964

1964/6 - A MAI JUGOSZLÁV IRODALOM - Zlatko Klátik: Betekintés a jugoszláv irodalomba

Zlatko Klátik

Betekintés a Jugoszláv irodalomba

Még nem régen a jugoszláv irodalom a kevésbé ismert nemzeti irodalmak közé tartozott. Az utóbbi években azonban világszerte egyre nő irányában az érdeklődés és legjobb műveit számos nyelvre lefordítják. E figyelemreméltó és egyre szaporodó eredmények közül az elsőség érdeme Ivó Andricé, akinek nagy jelentőségű és eredeti hangvételű művét Nóbel-díjjal tüntették ki és számos külföldi monográfiának és cikkezésnek középpontjába került. Andric és kortársa Miroslav Krleža együttesen képviselik legmaradandóbb nemzetközi hozadékát a jugoszláv prózairodalomnak. Ők egyébként már a háború előtt bekerültek az európai irodalom vérkeringésébe. A külföldi olvasó azonban nagyrabecsüléssel értékeli egész vonulatát annak az új szerzői generációnak, amely a nemzeti felszabadító harcok során vagy az azt követő felszabadulás után ért művésszé. Ezek közül elsősorban a prózaírók tűnnek ki: Dobrica Čosič, Mihailo Lalié, Vladan Desnica, Antonije Isakovic, Branko Čopič, Miodrag Gulatovic, Ciril Kos- mač és mások. Ezekhez csatlakozik a modern költői kifejezésért folytatott harc léghivatot- tabb jugoszláv képviselőjén, az idősebb költő és regényíró Oskar Daviéon kívül, a fiatal költői generáció is, így Vaskó Popa, Vesna Parnova, Jure Kaštelan, Miodrag Pavlovié, Stefan Raičkovič, Dane Zaje és mások.

A jugoszláv szerzőknek sikerült a kevéssé ismert irodalmak elzártságának varázslatát áttörniük és legjobb műveikkel a világirodalom áramába tudtak hatolni. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy az irodalom nem zárkózott saját nemzetiségi kereteibe, hanem természetesnek találta, hogy lépést tartson a világ művészeti lendületével, élénken és talpraesetten reagáljon minden külső eszmei és formai jelenségre, és ugyanakkor elég erőt érezzen magában arra is, hogy nemzeti eredetiségének és sajátosságának meleg forrásában megfü- rössze a kívülről jött hatásokat.

A „Nyitott ablak“ gondolata nem a legújabb kulturális-művészeti tájékozódás vívmánya, hanem éppen ellenkezőleg, értékes, öröksége és bölcs felismerése mindannak, amelyhez a jelen kultúráját egy hosszú történelmi empíria korszaka vezette. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a jelenlegi jugoszláv irodalom modern formáin belül is két régi művészeti hagyomány tapintható ki, amely megőrizte a maga életerejét. Az egyik a világ felé forduló Dubravník-i és Dalmát irányt követi (ez egyébként a reneszánsz időkben méltóan képviselte a szláv világot), a másik a népi

hős eposz tradícióját, amely a néplélek és a nemzet kútfőjét keresi és annak tiszta elemeiből merít. Mindkét tradíciót a hősiesség és a szabadság pátosza lengte be, azt is, amely a napsugaras és szabad ég alatti tengerparti dalmát városokban formálódott, és azt is, amely ötszáz év folytonos török elnyomásában és csaták tüzében acélosodott.

E tradíciók egyikének domináns uralma megzavarta a természetes és progresszív fejlődést és tempóveszteséget okozott, akár a „nemzeti“ tehát bezárt konzervatív és patriarchális jelleg egyeduralmáról volt szó, akár az idegen minták mechanikus lemásolásáról. Úgy tűnik, hogy a valóságos egyensúly és e két tradíció szintézise okozta és eredményezte jelenkorunknak azt a történelmi szakaszát, amely a jugoszláv nemzeti erők leghatalmasabb kiteljesedéséhez vezetett. A történelmi tudat és a nemzeti büszkeség itt már nem csap át valamely fensőséges ön- tetszelgésbe, mert át van szőve az általános humanizmus és haladás gondolataival, a népi közösség és szolidaritás eszméivel, nem fenyeget sem az elzárkózottság, sem a szétszóródás veszélye, mivel az általános emberi problémák, az emberi boldogulás, szabadság, individualitás gondolata és az élet értelme többé nem a fejlettebb irodalmak privilégiuma, nem kell azt kívülről importálni. így azután a két világ kiegyenlíthetetlen harca ellenére a geográfiai határok és ideológiai frontok meghatározta arcvonalak felett egyidejűleg a történelmi korszak egészében oszthatatlan atmoszférája és a modern ember integritása dominál. Ez teszi lehetővé azt is, hogy a valóban művészi értékű mű függetlenül attól a helytől és kultúrától, amelyben született, függetlenül az őt körülvevő ideológiai tájoltságtól, függetlenül a tradíció nagyságától és fejlettségétől egyrészről, vagy szerény kezdeteitől, sőt esetleg teljes ismeretlen voltától másrészről, egyforma jelentőséggel és vitalitással tud szólni minden emberhez. És mivel eddig már jelentős számú jugoszláv író szólt saját földjéről, ezekhez a közös kérdésekhez, szenvedélyesen mélyen és főképpen tehetségesen — hangjuk egyre mesz- szebbre hallatszik.

Hiba lenne azonban ebből arra a következtetésre jutni, mintha a jugoszláv irodalom valamiféle általános humánus célkitűzés irányában lazulna és egy konkrét történelmi korszakát ködös és absztrakt ideálok felé ferdítené. Szociális célkitűzéseit már csak az a tény sem téríthette ki eredeti fekvéséből, hogy a háború utáni társadalmi berendezé-