Irodalmi Szemle, 1964
1964/6 - DISPUTA - Dobos László: Nem középiskolás fokon
fii megrajzolásához is a szociológus és a gondolkodó elmélyültségével kell közelítenünk. A másik történelemszemléletünk. A múltról alkotott képünk ingerültséggel telített és szenvedélyektől fűtött. Ha a tegnapra terelődik a szó, piros tiltólámpaként 46—47 parázslik elénk. Történelemszemléletünknek egyelőre ez a visszafelé vezető végállomása. A ma sérelmei törvényszerűen a múlt hántásait erősítik fel bennünk. S hogy ez így Van, azt ma láthatjuk a legjobban. A nyíltabbá, őszintébbé való társadalmi légkörben szinte kórusban mondtuk: korrigáljuk a menetközben elkövetett hibákat és tisztázzuk végre a felszabadulás utáni nacionalista évek bűneit. (Örvendetes tény, hogy a közemuit párt-dokumentumai biztos alapul szolgálnak e kérdés tisztázásához.) Történelem szemléletünk mai formájában egy sérelem-vonulat. Ez pedig önmagában is szűk- látókörűség és determináltság. Megint csak ott tartunk. Igaz, amit mondunk, csak kevés. Leszűkül bennük a világ és ezáltal ítéleteink s világképünk is leegyszerűsödik. Mikor lesz nagyobb idő egységekben és komplexumokban gondolkodó józan történelem- szemléletünk? Hogyan léphetünk túl tegnapi önmagunkon? Hogyan szabadulhatunk meg fejlődésünket és gondolkodásunkat akadályozó gátlásoktól? Képesek leszünk-e helyzetünk reális felmérésére. Egyszóval lépést tudunk-e tartani a korral? Hol kezdjük el, illetve hol folytassuk? Ismert dolog, hogy a nemzetiségek szellemi életének legerősebb területei az irodalom, a művészetek egyik vagy másik ága és az újságírás. Igaz. hogy sem a művészet, sem az újságírás nem pótolhatja az ismeretszerzés tudományos jellegét. Azonban nagymértékben hozzájárulhatna a társadalmi lét fényeinek és folyamatainak a feltárásához. És ezen túllépőén elsőrangú művelői és szorgalmazói lehetnek a társadalmi aktivitásnak. Helyzeténél fogva e téren legtöbbet tehet az újságírás. Számottevő fórumaink és ha jól számolok, közel száz magyar újságírónk van. Ez nagy lehetőség és nagy erő. Vajon élünk-e teljes mértékben ezekkel az adottságokkal? Meggyőződésem, hogy nem. Újságírásunk bélés külföldi visszhangja, valamint a közvéleményre gyakorolt hatása adottságaihoz mérten kicsiny. Mintha nem dolgozna teljes kapacitással. Hangja sokszor a halkra fogott zenekar muzsikájához hasonló. Sok az ülő szerkesztő és kevés az országot járó riporter. Az újságírás szellemi életünknek az a területe, amelynek a lehetőségei távolról sincsenek kihasználva. Vannak merész nekilendülések, akarások, problémák, ingerült-feszegetések, azonban a nagy többség nehezen mozdul. Képletesen talán így mondhatnánk: újságírói alacsonyrepülés. Meggyőződésem, hogy újságíróink aránytalanul többre képesek, mint amennyit produkálnak. Az irodalomra vonatkozóan azt mondtuk: három kultúra találkozási pontján élünk. Ez kiváló adottság, használjuk ki és éljünk vele. Ez a helyzeti adottsága újságírásunknak is megvan. Él-e vele? Véleményem szerint publicisztikánk helyzeténél fogva nemzetközi rangra tehetne szert. És miért ne? Néhány szót még az egyéni felelősségről. A személy-kultusz ürügyén szokássá vált mások bírálata. A hibákkal és a merevséggel szemben tanúsított kritikus magatartás elengedhetetlen. Am ne essünk végletekbe. A velem vagy köröttem történtekért kisebb- nagyobb mértékben én is felelős vagyok. Ez elől nem lehet elfutni, ebből nem lehet kimosakodni. Saját felelősségrészesedésemet nem kendőzhetem mások bűneivel. Szokás az érdemekre hivatkozni. Inkább azt kellene felsorolnunk, amit nem tettünk meg. Megnevezni a távolmaradásokat, egy óvatos hallgatást, lapítást, a mosom kezeimet, a nem ingem-nem gatyám-szerű megnyilvánulásokat. Ezt írjuk az életrajzunkba. Ezzel dicsekedjünk. Az az érzésem, hogy a magam- korabeli újságíró generáció kissé elpuhult, kényelmesedig veszít közéleti szenvedélyességéből, vagy talán nem így van? Az elmúlt évek folyamán sokszor tettük fel így a kérdést: hogyan tovább. Kérdés és felelet kultúránk részkérdését érintette. Ismét jogos a kérdés: hogyan tovább? Azonban ma már szellemi életünk egészére kelľ vonatkozzon. Mert ha részleteiben vitatható is, kultúránk mégis csak organizmussá erősödött: szellemi életünk a maga módján önállóságot és szerves egységet képez. Most már azon van a hangsúly, hogy szellemi organizmusunk egyes területeinek működését felgyorsítsuk. A fentiekben néhány részletproblémát vetettem fel. Az alapkérdés ez: Hogyan tovább? Általánosan, nagyvonalúan ma már nem lehet erre válaszolni. Történelmi, társadalmi, szociológiai, etikai kérdések egész sorát kell vizsgálat tárgyává tennünk, hogy érdemben felelhessünk. Ne sajnáljuk a fáradságot.
