Irodalmi Szemle, 1964
1964/6 - DISPUTA - Dobos László: Nem középiskolás fokon
megkülönböztetett figyelmet szentelnek a szellemi élet minőségi fejlődésének. Helyzetünkkel, a tényekkel és a sorsunkat alakító tényezőkkel számottevő gondolkodás első állomása: a pontos helyzetkép, a hiteles helyzetelemzés, a pontos szellemi látlelet. A másik: történelem és valóságszemléletünk teljesebbé és átfogóbbá tétele. Az elmúlt tíz év kulturális gyakorlata folytán kialakult bennünk egy sajátos magába- zárkózó nemzeti szemlélet. Vegyünk egy példát. A közelmúltban megjelent néhány szókimondó írás a személyi kultusz és a dogmatikus gondolkodás káros hatásáról. Megfigyelhettük, hogy ezek a cikkek, szinte kivétel nélkül a nemzetiségi politika realizálása közben elkövetett sérelmeket sorolták fel. Természetesen ez nem véletlen. Az emberek elsősorban közvetlen gondjaikról beszélnek és írnak. Ezenkívül egy másik körülmény is magyarázza a nemzetiségi jogok szenvedélyes számonkérését. A csehszlovákiai magyarság életében a társadalmi fejlődés folyamata a nemzeti érzés, a nemzetiségi lét problémáival bonyolódik. Az irodalomban a nemzetiségi léttel összefüggő problémáknak két oldala van: az egyik: a nemzetiségi politika elvei és ezen elvek gyakorlati megvalósítása. A felmerülő gondok és bajok egyik forrása éppen a realizálás közben elkövetett hibák. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy elsősorban a súrlódásokat és a sérelmeket kiváltó; okokat kell megszüntetni. Ma már nem elég a nemzetiségi politika lenini tételeit ismételgetni. Az együttélés kiváltotta problémák elhallgatása, a szükséges és rugalmas intézkedések halasztgatása, a meddő magyarázkodás, a megoldást helyettesítő „felelősségrevonás“ csak árthat és károkat okozhat. Röviden így mondhatnánk: az emberi viszonyok összetettebbé válása egy magasabbszintű, az élet tényeihez igazodó nemzetiségi politika gyakorlását kívánja meg. A dolog másik oldala már bennünket, a mi érzéseinket, ítélőképességeinket és gondolkodásunkat illeti. Nekem úgy tűnik, hogy életünk majd minden gondját a nemzetiségi lét, a nemzeti érzés problémájára redukálják. Figyelmünk csak erre a területre koncentrálódik, s ezáltal sok mindent leegyszerűsítünk vagy nem veszünk észre. Nem óvatosságra és taktikázásra akarok inteni. A nemzetiségi létből adódó gondokat nem akarom levenni a napirendről, ezt egyszerűen nem lehet. Azonban szükségét érzem, hogy szót emeljünk életünk jelenségeinek csupán nemzeti szempontból történő megítélése ellen. Mintha a színháznak csak egyetlen reflektora lenne és a színfalnak mindig ugyanazt a részét világítanók meg. Ügy érzem, módfelett hasznunkra válna, ha kigyulnának a többi reflektorok is. Minél több, annál jobb. Mert hisz az a célunk, hogy életünk jelenségeit minél több szempontból vizsgáljuk meg. Kicsi az a terület, amit befog tekintetünk: sajnos még a „megfigyelt“ terepen sem látunk mindent. Életszemléletünk szűk és leegyszerűsített. Vegyünk két példát. Az egyik újságírásunk faluról alkotott képe. Sokat írtunk a faluról. Legtöbbször egy nagy termelő műhelyként mutattuk azt be. Ez volt az első hullám. Aztán okulva a hibákon azt mondtuk: az embert kell megírni. E szándék következtében az írás képlete így alakult: a termelőember, s alapjában itt tartunk ma is. A lapokban megjelenő riportírások nyolcvan százalékából ezt a profilt lehetne összerakni: a termelő-ember. No és bűn ez — kérdezhetné valaki. Bűnnek nem bűn, csak éppen kevés. Újságíróink igyekszenek szabadulni a sematikus írásmód kellékeitől, próbálják másképpen kézbefogni, megközelíteni az embert. És az eredmény? Megítélésem szerint a tények és helyzetek nagyvonalú és felületes regisztrálásánál tartunk. Leírunk tényeket, elmondunk egy emberi sorsot, úgy ahogy láttuk és hallottuk, esetleg kommentáljuk is, de nem értelmezzük, nem kvalifikáljuk. Nem olvasunk az eseményekből és a tényekből. Kevés kivétellel még ma is felülről lefelé közeledünk az emberi gondokhoz: otthon vagy menetközben előre rajzoljuk az arcokat. Hiába is tagadjuk, az előregyártott elemek még bennünk vannak, kísértenek. Az irodalmi igénnyel írott riportok inspirál ló anyaga a reflexió, a benyomás, a táj és az emberi közösségek hangulata. Jól mondjuk, szépen írjuk, csak éppen kevés. Hányszor vélekedtünk a falun végbemenő változásról, de mindezideig egyikünk sem vett annyi fáradságot, hogy kimutassa a magyar dolgozók soraiban végbemenő társadalmi átrétegződést, pedig a néhai parasztságnak több, mint a fele munkát változtatott, de nemcsak ezt, hanem életformát is váltott. Sok tízezer ember falujából távoleső munkahelyre utazgat. Milyen hatással van mindez a falu erkölcsi arculatának az alakulására? A családra? A közösséggel szemben tanúsított magatartásra? Hangsúlyozzuk a változást, de a változás fejlődési irányát, lényegét, törvényszerűségeit már nem firtatjuk. És milyen az értelmiség rétegeződése? Érdeklődési köre? Életérzése? Más társadalmi rétegekkel szemben tanúsított magatartása? Az élettények felületes rögzítésével ma már nem jutunk messzire. Ha komolyan gondoljuk az írást, még egy jelentéktelennek látszó pro-
