Irodalmi Szemle, 1964

1964/6 - AZ IRODALMI NEMZETKÖZISÉGRŐL - Szűcs Béla: Az eltemetett költemény

és újra elolvastam a megkurtított verset, rájöttem, hogy nem is hiányzik a kihagyás.

Gyakran ténferegtem a nyomda körül, az öreg nyomdászt még sem győztem kilesni. Végül is nekibátorodtam és bementem az udvarba. A nyomda bejárata előtt megtorpantam. Az ajtón hatalmas viaszpecsét és hivatalos cédula volt. Amikor kiléptem az utcára, az öreg nyomdászba ütköztem. Szomorú és megtört volt. Csak mikor észre vettem a kabátjára varrt hatalmas sárga csillagot, akkor döbbentem rá, hogy mi történt. Tovább akartam sietni, de hangosan rámköszönt:

— Jő napot fiatal ember .... Sajnos, a versét nem szedhettem ki.. . Jól tegye el, talán majd egyszer, ha ez a szörnyűség véget ér.

A találkozás nagyon lehangolt, versem kinyomtatásába vetett minden reményem elveszett. Nyomott hangulatban üldögéltem otthon, olvasgattam füzetbe gyűrött verseimet és éreztem, hogy a gondosan megválogatott szavak, a csengő rímek valahogy nem illenek a komor napokhoz. Valami megfoghatatlan káosz keletkezett bennem.

Egymást követték a zavaros napok, az ellentmondásokkal teli hetek.

Egyik reggel az élelmiszer jegyekért mentem a városházára. Utam a nyomda előtt vitt el. Kapuja tárva nyitva volt, a szűk udvaron német autó állt s körülötte hangoskodó katonák.

A kíváncsiság közelebb hajtott. A nyomdát kiürítették, az udvar sarkában ócskavas rakás. A nyomdagép. A megdöbbenést furcsa harag tüze váltotta fel. Ezek a nagyhangú átkozottak mindenüvé betolakodnak. A mi kertünkben a legszebb két gyümölcsfát törte ki egyik rádiós autójuk. Itt meg az egész nyomdát tönkre tették.

Már semmire sem figyeltem, ne mis láttam a katonákat, mint egy óriás mágnes, vonzott a vasrakás, amelyet ujjnyi vastagon belepett a sár. Mikor oda értem, akkor láttam csak, hogy körülöttem, a sárba taposva ott vannak a betűszekrényből kiszórt ólmok is. Felvettem egyet. Megtöröltem. Leguggoltam és beletúrtam a sárba. Üjabb betűket találtam. Volt közöttük mindenféle. Egymás mellé rakosgattam, valami értelmes szót szerettem volna összerakni. Nem tudom, meddig kapargattam a sárban, de végül is sikerült összeszedni versem első szavát: — Véres ... ,

Forgattam a kezemben, gyönyörködtem benne és nyomban elhatároztam, hogyha már másként nem sikerül megörökíteni a versemet, majd én kinyomtatom. A gondolat egész felvidított, mintha nem is hallottam volna, hogy az egyik német katona távozásra szólít fel. De mikor már határozott léptekkel elindult felém, megértettem, hogy a legjobb lesz elszelelni. A halomba gyűjtött sáros betűket sietve zsebre dugtam és a legrövidebb úton igyekeztem az autó mellett kijutni az utcára. De az ösztövér német elébem vágott és még mielőtt kiléptem volna az udvarról, nagyobb lendületet adott a csizmájával.

Még hallottam a hangos röhögést, de bántam is én. A zsebemben ott volt a sok betű. Elkéstem a jegykiadást is és ezért szemrehányást kaptam otthon, de én nem láttam, nem hallottam, elfogott a nyomtatás láza. Behúzódtam a szőlővel befutott tornác legvégébe, ott rendeztem be „nyomdámat“.

Kiraktam, lemostam, kitisztítottam a betűket és nekiláttam a „szedésnek“. Csakhamar kiderült, hogy a töméntelen sok betű még egy versszak kiszedéséhez sem elég. Nem is egyforma típusúak voltak. S ahogy ott bíbelődtem a tornácon, arra gondoltam, hogy néhány héttel ezelőtt még micsoda rend volt a nyomdában. A németek még a betűszekrényeket is feltüzelték. Miért vitték el az öreg nyomdászt, aki ki akarta nyomtatni a versemet? Emlékezetemben felfelvillant a titokban hallgatott rádió egy-egy mondata, de tizennégy éves fejemben zavarossá bonyolódott mindaz, amit az iskolában tanítottak, amiről az emberek beszéltek, s ami körülöttem történt. Különösen az járt az eszemben, amit az előző este a frontra induló katonák beszélgettek a pincéknél borozgatás közben: — Elveszett a háború... A szomszédos ezred is átment az oroszokhoz.

Ezernyi már kérdés is gyötört, amelyekre senkitől nem kaptam választ. A legnagyobb gondom azonban az volt, hogyan szerezhetném meg a vershez hiányzó betűket. Minden nap ott ólálkodtam a nyomda körül, de a németek nem