Irodalmi Szemle, 1964
1964/6 - AZ IRODALMI NEMZETKÖZISÉGRŐL - Szűcs Béla: Az eltemetett költemény
igen akartak távozni. Az incidens óta nem volt bátorságom még egyszer bemenni. Hosszas fejtörés Után, végülis jó ötletem támadt. Azt már én is megtanultam, hogy a katonáktól a borért az ég világon mindent meg lehet szerezni. Anyámnak azt füllentettem, hogy könyvet akarok cserélni. Megtöltöttem egy csattos üveget és elindultam a németekhez. Könnyebben ment az alku, mint gondoltam volna. Alig lézengett ott néhány katona. Mikor meglátta a hónom alatt az üveget, elegendőnek bizonyult polgári iskolás német nyelvtudásom is a gyors megegyezéshez. Lázas sietséggel láttam neki a betű gyűjtésnek. Teletömködtem a zsebem, majd leszakadtak a súlyos ólom alatt és máris rohantam haza a kincset érő zsákmánnyal. Vagy három napig ki sem mozdultam otthonról, a betűkkel bajlódtam, de így is foghíjas lett a vers. Bizony még jócskán hiányzott belőle. Ekkor újra megpróbálkoztam a borral, de a német alaposan elbánt velem: elvette az üveget és röhögve elkergetett. Nem volt bosszúálló természetem, de akkor képes lettem volna megfojtani azt a szürkeruhást. Még az is megfordult a fejemben, hogy panaszt teszek a parancsnoknál, de aztán meggondoltam, hátha visszakövetelik a betűket. Nem volt olyan nap, hogy kétszer-háromszor meg ne néztem volna, ott vannak-e még a németek. De azok jól érezték magukat, eszük ágában sem volt a távozás. Egy tubus rotaprint sokszorosítóhoz használt festéket is szereztem, a szedést léckeretbe erősítettem és versemről levonatokat készítettem. Olyan volt, mint valami titkos írás, alig akadt benne értelmes szó. Itt-ott a betűtípusok is keveredtek, de bántam is én! Soha nem hittem volna, mennyi „a“ és „e“ betű van a magyar nyelvben! Törtem a fejem naphosszat, végül is könyörtelen lépésre szántam el magam: tovább rövidítettem a verset, hogy betűiből pótolhassam a hiányzókat. A kihagyás azonban nem volt könnyű dolog. Százszor is fontolóra vettem minden sort. Végül is ezt hagytam ki: A magyar honvédnek sehol sincsen párja, Hősi tetteiről száz legenda járja! Nyomban kitöltöttem a foghíjas sorokat. Csaknem teljes lett a vers. De hat betű még ekkor is hiányzott. Egyik nap olyan eleven lett a város, mint a felbolygatott méhkas. A partizánok összetűztek a kakastollasokkal, s ekkor rám mosolygott a szerencse. A németek eltűntek a nyomda udvarából. Óvatosan beosontam, azonban az örömöm nem tartott, soká. Valami hemyótalpas terepjáró forgolódott az udvarban, kidöntötte az egyetlen fát, s a felismerhetetltenségig feltúrta a földet. Órák hosszat keresgéltem a betűket, de alig találtam néhányat. Azok közül is csak kettő vágott a versbe ... Bánatosan haza ballagtam, úgy látszik, hiába volt minden. A vers kinyomtatása teljes zsákutcába jutott. Este légiriadó volt, én kint ültem „a nyomda sarokban“ és fásultan bámultam a közeli vasúti csomópont felett vakító fénnyel kigyulladó „karácsonyfákat“. Másnap készítettem még néhány levonatot a versről s a hiányzó betűket tussal gondosan berajzoltam. Nem tudtam örülni, hiába mondta jó anyám, hogy meg sem lehet különböztetni a többitől. Hetekig nem érdekelt semmi. Valami furcsa közömbösség tartott hatalmában, ki sem mozdultam otthonról. Egy vasárnap délelőtt aztán a templom kertben megtudtam, hogy Horváth Sanyi elszegődött inasnak a szomszéd város nagy nyomdájába. A nyakigláb legénnyel nyomban barátságot kötöttem s egy fantasztikus regényt Ígértem neki, ha megszerzi a hiányzó betűket. Szombaton az autóbusznál vártam, hónom alatt az Ígért könyvvel, de a nyomdász inas nem hozott semmit. Azt mondta, nem tudott a közelébe jutni. Még egy örökkévalóságnak tűnő hét telt el, míg végre beteljesedett, amire annyira vágytam. Megkaptam a betűket. Tízszer is megnéztem, jókat hozott-e? Pontosan a hiányzók voltak.
