Irodalmi Szemle, 1964
1964/6 - AZ IRODALMI NEMZETKÖZISÉGRŐL - Peter Karvaš: Sebhely (Részlet a színmű első közjátékából)
hogy ismerjük őt, hogy derék, becsületes ember! (Halkan.) Sebőnak bűnösnek kell lennie, hogy egymás szemébe nézhessünk. STANO: Magda! Hagyd abba! Hisz ez eszte- lenség! MAGDA: Igen ... Sebő gazember — a mi tiszta lelkiismeretünk, a mi kényelmes életünk kedvéért, a te jő hírnevedért, tudományunk makulátlan cégéréért és Tomkovič hivatali funkciójáért...! Ha őt nem ítélnék el, bennünket kellene elitélni. Tehát inkább legyen ő a bűnös — így egyszerűbb: már megtörtént. STANO: Magda, izgatott vagy! Tudod egyáltalán, mit beszélsz?! Ha meggondolod... MAGDA: Igen. Rettenetesen izgatott vagyok. Hallgatlak téged, és egyszerre világos előttem: ha valamelyik közeli barátunkkal... ha énvelem történne ugyanaz, mint Sebőval, te ugyanígy viselkednél! Mentséget keresnél az igazi bűnösök számára, a hallgatásod számára! Keresnéd az én bűnösségemet! STANO: De hisz ez őrület, Magda! MAGDA: Nem kezdenél végül arról beszélni, hogy már régóta nem éltünk együtt...? Gitka nem tagadna meg...? (Lerogy egy karosszékbe.) STANO: De Magda hisz ez szörnyű! Hogy mondhatsz ilyet! Honnan van rá jogod! Egyszerre semmibe sem hiszel... Sem bennem — sem a pártban ... (Kis szünet.) MAGDA (feláll, fáradtan): Holnap reggeli szolgálatom van. Hétkor a rendelőben kell lennem .. . STANO: Magda! Még sohasem fordult elő köztünk, hogy ennyire nem értjük meg egymást! MAGDA: Gita elkészíti a reggelidet... Két óra körül jövök haza... (Kis szünet.) STANO: Micsoda nap... Én meg azt hittem, hogy mától fogva végre valóra válnak az álmaim. ..! És jön valami Ernest Šebo — és egy ismeretlen ember miatt.. . MAGDA (halkan): Šebo miatt? Nem... STANO: Hát miért? MAGDA: Súlyos szemműtéten mentünk át. Látjuk azt, amit eddig nem láttunk. STANO: Azt akarod mondani, hogy másképpen látsz engem? (Magda bólint.) De hisz semmiben sem változtam meg! Holnap reggel utánanézek az ügynek! Ha megállapítom, hogy Sebó bűnössége nem száz százalékos — Magda, becsületszavamat adom — (Csöng a telefon. Mindketten mozdulatlanul egymásra néznek.) MAGDA (megy és felemeli a kagylót): Halló? Jóestét, Lexa elvtárs. Köszönöm! — Igen, átadom. STANO: Szabadság...! Köszönöm. Nem az én érdemem, Lexa elvtárs — az egész intézeté! Hogy mik a terveim — természetesen sok tervem van, Lexa elvtárs. .. igen. Köszönöm. MAGDA (könyörögve): Stanislav...! STANO (hirtelen): Lexa elvtárs... Szeretnék egy-két szót mondani egy ember érdekében ... (Magda megörül.) Igen ... tudniillik .. . (Elharapja a szót.) Tessék? Dehogyis! Szó sincs róla — a fiatal Tomkovičra gondolok, most lesz a promóciója . . . Már eldöntötték? Vagy úgy. Igen. Szabadság, Lexa elvtárs. (Leteszi a kagylót. Szünet. Megtörli verítékes homlokát, tompán.) Ilyesmit nem lehet telefonon elintézni... MAGDA (végtelenül fáradt): Későn van már... Megyek lefeküdni.. . STANO (színtelenül): Sétálok egy kicsit a kertben... (Kínlódvá.) Magam sem tudom, hogyan történhetett, Sebőról akartam beszélni és egyszerre... (Kitör.) Tudom, mire gondolsz egész idő alatt: Tégy valamit, kommunista! A ti dolgotok, kommunisták...! — De én is csak ember vagyok! Ha tudni akarod, igen! Félek! Félünk — minek is tagadnánk! MAGDA (halkan): Jóéjszakát. STANO (felindultan): Magda! Nem szabad hagynunk, hogy a mi családunkat is érintse! MAGDA: Nem kerülhettük el... Az egész világ előtt azt bizonygatod, hogy bármi is történik, mindig hatással van valamennyi sejtre! Lehetetlen, hogy Sebót érintse, bennünket pedig nem. Tomkovičot igen és bennünket nem. (El.) STANO (hevesen): Magda! Mi jogon ítélkezel fölöttem?! (Az asszony után siet.) Hisz te is egyszer a döntő pillanatban... A te életedben is ott van a gyöngeség és a félelem szörnyű pillanata ... de már rég elfeledkeztünk róla és boldogok vagyunk... (Magda kimegy, az ajtót kulcsra zárja maga mögött.) Magda! Magda, bocsáss meg ... nem úgy gondoltam... Magda! (Visszamegy a karosszékhez, leül. Gitka jön be pizsamában.) Te nem alszol.. .? GITKA: Oto visszajött. Mamával együtt jártak a kertben. — Miért nem veled beszélt? STANO: Látogatóm volt. GITKA: És kicsit fél tőled. — Az olyanok, mint ő, mindig kicsit félnek az olyanoktól, mint te ... STANO: De kérlek... miért félne...? GITKA: Nem tudom. (Más hangon.) Egyáltalán semmit sem tudok. Egész este arra a Sebóra gondolok.
