Irodalmi Szemle, 1964
1964/6 - AZ IRODALMI NEMZETKÖZISÉGRŐL - Peter Karvaš: Sebhely (Részlet a színmű első közjátékából)
orvul kést döfött a hátunkba! — Valóban a holdon élsz! STANO (kitör): Szerinted mit tegyek?! TOMKOVIČ: Semmit! Viselkedj fegyelmezetten! Gondolkodj reálisan! Teljesítsd a kötelességedet! A te esetedben — kutasd az örökletes tulajdonságokat! (Stano hallgat, Tomkovič közelebb lép hozzá.) Nem ismerem azt az embert, Stanislav. De azt hiszed, használsz nekünk, ha a főtéren kiabálni kezdesz: Nálunk ártatlan embereket tartóztatnak le!? STANO (izgatottan): De hisz én nem akarok. TOMKOVIČ: Azt akarod. Mihelyt kételkedni kezdesz Šebó bűnösségében, kétségbe vonod mindazokat a kemény, de elengedhetetlen intézkedéseket, amelyeket önvédelemből meg kellett tennünk. A reakció felkapja a szavadat, kiabálni kezd: ártatlan embereket tartóztatnak le! Minden kémről, diverzánsról és szabotőrről azt ordítják majd, hogy ugyanolyan ártatlan, mint Šebó! Ki akarod engedni a szellemet a palackból? STANO: Becsületes ember módjára akarok viselkedni. TOMKOVIČ: Kedvesem, nekem sem az a vágyam, hogy gazemberként viselkedjem, de úgy veszem a dolgokat, ahogy vannak — mint a rendes emberek minden munkahelyen — és nem adom a messiást. (Hirtelen.) Hallod, Stano, hisz te tudod, ki az a Lexa. STANO (csendesen): Igen. TOMKOVIČ: Hol voltunk mi még, amikor ő már vérét ontotta ezért a pártért! Hát kérem! Tehetne olyat, amiről nem tudná biztosan, hogy a javunkra szolgál? Támogathatna olyasmit, ami helytelen?! STANO (pillanatnyi szünet után): Mit mondanék annak az asszonynak...? TOMKOVIČ: Talán magától is belátja. A mai rendkívüli viszonyok között... MAGDA (kissé^ előbb jött vissza a teraszon át): És ha nem látja be...? (Pillanatnyi szünet.) Hát mi — ha meg sem próbáljuk elmondani, amit Sebőról tudunk, halálunkig azzal a tudattal éljünk, hogy gyávák és aljasak voltunk ...? TOMKOVIČ: Aljasak?! De hisz semmi rosszat sem tettek! MAGDA: Talán elég, ha az ember hallgat. Hallgat a döntő pillanatban és azzal könnyít a lelkiismeretén, hogy úgysem tehet mást. TOMKOVIČ: És ha valóban nem tehet mást?! Ez a kor nagy dolgokat követel tőlünk! Nemcsak azt, hogy hosszú éjszakákat töltsünk a laboratóriumban. Megköveteli, hogy Hűségesen és fegyelmezettem egyetértsünk! Fenntartás nélkül, határtalanul higgyünk! Mindaz, ami történik, történelmi szüksége szerűség! Ezt sem érti meg azonnal mindenki! Vagy nem akarja megérteni! (Kis szünet.) Bocsánat. Eredetileg csak gratulálni akartam a barátomnak. Sajnálom, hogy belekeveredtünk ebbe a vitába. (Meghajlik.) MAGDA: A viszontlátásra, Tomkoviö elvtárs. (Magukra maradnak.) STANO (szórakozottan becsukja a teraszra nyíló ajtót; Magda tekintetével követi): Hűvös van nemde. . .? — Hol az a fiú? MAGDA: Elment. Nem akarta fölébreszteni Gitkát. STANO: Miért jött vissza? MAGDA: Elhatározta, hogy feleségül veszi Gitkát. STANO: Mit mondtál neki? MAGDA: Hogy várjon egy kicsit. Hogy gondolja meg, egy hét múlva is el akarja-e venni. STANO: Miért éppen egy hét múlva? MAGDA: Addigra Šebó kiszabadul, vagy Tomkovič rólad is kisüti —, hogy is szokták mondani? — Hogy az ellenség elvetemült eszköze vagy. STANO: Ugyan kérlek! Miért tenné?! Elfogult vagy vele szemben! — Azóta ismerem, hogy a megbízotti hivatalba került... Részt vett a felkelésben... Mindig becsületes, lelkes és áldozatkész ember volt. MAGDA: Az akkor volt. STANO (ránéz, hirtelen): Annál jobb! MAGDA (kezdi megérteni): Mit akarsz... STANO: Nem érted! Ha ő megváltozhatott, honnan tudjam . .. MAGDA (vissza akarja tartani): Stanislav... STANO: ... hogy nem változott-e meg Šebó is! Hatáskör! Teljes bizalom! A makulátlan múlt védőpajzsa! A jövőbe befektetett érdemek! És egy kis rés a jellemén, észre sem lehetett venni, míg nyomás nem nehezedett rá! Aztán igazán elég, ha jön egy külföldi látogató... Esetleg aláírja a nevét egy százezres utalványra ... MAGDA (elszörnyedve): Stanislav, de hisz te... te az ügyész helyett már összeállítod a vádiratot! STANO: Az igazságot keresem! MAGDA: Nem igaz! Te nem az igazságot keresed! Te a bűnösséget keresed! Stanislav, hisz te tiszta szívből reméled, hogy Šebo gazember! STANO: Megőrültél?! Miért remélném?! MAGDA: Szíved mélyéből kívánod...! Ez az utolsó reményed...! Ez az utolsó reményünk — hogy Ernest Šebó bűnös! Mert ha ő nem gazember, akkor mindnyájan gazemberek vagyunk! Mert féltünk megmondani.
