Irodalmi Szemle, 1964
1964/5 - FIGYELŐ - Fónod Zoltán: A fiatal szlovák próza élvonalában
a novella téziseiül, hanem a bonyolult, sokarcú és sokszínű életet művészien ábrázolva érzelem- és gondolatébresztő alkotások szülessenek. S bár a valóság ábrázolását illetően eltérőek lehetnek a vélemények, abban azonban — úgy vélem — teljes a nézetazonosság, hogy a realizmus problémáit képtelenség — és értelmetlenség lenne — egyetlen formára szűkíteni. A realizmus ugyanis nem korlátozza az alkotómunka lehetőségeit, ellenkezőleg — ösztönzi és követeli az új formák keresését, kiteljesítését. A törekvések lényege — formai szempontból — napjainkban kétirányú. Egyrészt a nagyepikai szerkesztési elvek érvényesülnek (szigorú történés-renddel, alak- és társadalmi rajzzal stb.) másrészt hódítanak a francia „új regény“ szemléletének megfelelő formák. Ez utóbbinál nem a történés a lényeg, hanem a hős belső élete (értelmi és érzelmi összefüggések) gyors változásainak nyomon követése. Ily módon a megfelelő következtetések levonása nem az íróra, hanem az olvasóra vár. A szovjet, cseh, valamint a szlovák írók alkotásai bizonyítják, hogy ezt az új formát szocialista tartalommal lehet telíteni, anélkül, hogy a kísérletezés kétes értékűvé válna, dekadenciába torkollna, vagy ellentmondana a szocialista realizmus elveinek. Ez a kissé hosszúra nyúlt bevezető Johani- des könyve kapcsán nemcsak indokolt, hanem szükségszerű is. Ahhoz ugyanis, hogy megértsük novelláskötetének mondanivalóját s formai megoldásait nagy vonalakban, ismerni kell azokat az új irányzatokat s módszereket, melyeknek jegyében fogant a könyv, s melyeknek kézjegyeit mindegyik novella magánviseli. Johanides írói módszerével egyenesen ösztönzi, mondhatnám intellektuálisan arra kényszeríti az olvasót, hogy elgondolkozzék az észleltek, az olvasottak felett. Ez a törekvése érezhetően együtt jár írói célkitűzésével — másként írni, mint-ahogyan általában írni szoktak. Látszólag ezt az újszerűséget érzékelteti a kötet címe is. Azonban csak látszólag. Igaz ugyan, hogy Johanides novellái mindegyikében a magánélet problémáit feszegeti, azonban a lelkiség titkos összefüggéseit kutatva mindenkor megtalálja a társadalmi vonatkozásokat is. Sokszor szinte úgy érezzük, mintha egy ret- roszpektív képekkel teletűzdelt modern film peregne lelki szemeink előtt. Alakjai élő emberek, s vívódásaikat is közelinek érezzük. Néha ugyan hajlik az extrém-téma felé, következtetései, lélek- és emberábrázolása azonban elfogadhatók. írásaiban a visszatérő motívumok is azt erősítik, hogy a felvetett problémák túllépik a magánügy-keretet. A francia hatást (M. Bútor, Camus) magánviselő novellák cselekményének első és második személyű tolmácsolásai sajátos íróegyéniséget sejtetnek. A Nehéz döntés című novellájának második személyű cselekmény-szövésén például mintha a lelkiismeret hangját éreznénk. A fital, lelkiismeretes orvos esetében a külső valóság ellentmondásai és a felelősség vállalalása miatti bizonytalanság a konfliktus okozója. Az egyén vívódása mellett azonban ott érezzük a német megszállás fojtott légkörét éppúgy, mint a partizánok bátorságot igénylő helytállását. A magatartás című novellájában már kevesebb a borús szín. Helyesebben, végső kicsengésében a bizakodó, sorsát vállalni merő fiatalasszony hangja az eluralkodó, bár az író érezteti, hogy Veronika önzetlennek hitt szerelme — a partner állhatatlansága miatt — előbb utóbb a kiábrándulásba torkollik. A búvárt vonzzák a tenger forrásai című novellájában amolyan „elidegenítési“ törekvést tapasztalhatunk, melynek tulajdonképpeni célja, hogy hősét „elfogulatlanul“ ábrázolja. A témaválasztás érdekessége és egyben neheze, hogy hőséül egy halálos betegségben szenvedő szakácsot választott. Bár hőse intellektuális felkészültsége irreálisnak tűnik, s a feleség tragédiája még komorabbá teszi a színeket, a beteg feltétel nélküli vonzalmának érzékeltetését éppúgy, mint a lemondást — lelki tényezőkből eredően — sikerrel oldja meg. Az író szokatlan formát választ, címadó novellájában, a Magánélet-ben. Az élet ellentmondásosságát szinte a lehetetlenségig igyekszik fokozni. Hőse külsődleges bemutatására a példás dolgozó temetésén elhangzó gyászbeszédet használja. Az emberekhez, a társadalomhoz való viszonyát pedig, amolyan halál utáni vallomás formájában mondja el. Kissé bizarrnak tűnő megoldás ez, nem véletlen azonban lényegmondanivalójának ismételt visszatérése: „az egyedüllét érzése mindenkinél oly mértékben csökken, amennyiben enyhíti mások magányosságát“. A novella hőse, Mecko, a példás dolgozó ugyanis munkájába temetkezve nemcsak a családi életben válik magányossá, hanem előbb utóbb munkahelyén is nélkülözi a megértést. Johanides novelláiban — különféle hősök képében — nyomon követhetjük a lelki élet, az ember belső világa ábrázolásának igényét, anélkül, hogy mondanivalóját túlpszichológi-
