Irodalmi Szemle, 1964

1964/5 - AZ IRODALMI NEMZETKÖZISÉGRŐL - Ernst Fischer: A szerelemről

gában (csupán Ovidius sejtett valamit belőle előre). Mindenesetre a maga dacos lázadásába szülők, erkölcsi, társadalmi konvenciók és vallási előítéletekkel szemben nagy és szép volt. Első két hősi képviselője Abelard és Heloise. Szerelmük története, amely a XI. században gyökeredzik tündöklésében, ellenkezésében és szomorúságában utolérhetetlen. A híres teológus és filozófus Abelárd, Fulbert párizsi kanonok húgát vagy lányát a fiatal Heloist tanítja. „A ház közösségét“ a „szív közössége“ követi és a filozófusból, teológusból szerető és költő lesz. A boldogság borzalommal végződik. Abelárdot Fulbert emberei kiherélik. Az európai individualizmus és a romantikus szerelem küszöbén szörnyű szimbólum, a kasztrálás ténye riaszt. Helois Abelárd óhajára kolostorba vonul, de minden nyomorúságon túl ragyogva lángol e csodálatos asszony elpusztíthatatlan, dacos és forradalmár szerelme. Leveleik nyelvezete szégyenbe hagyja a trubadúrok költészeti mesterkedéseit: „Mások talán ebben a szóban „feleség“ valami ma- gasabbrendűt, valami tartósabbat látnak, számomra azonban minden édesség teljessége volt a te szeretődnek, sőt kérlek ne haragudj érte, a te drágádnak, a te menyasszonyodnak neveztetni... Isten a tanúm, ha maga a császár jönne vagy a egész világ meghódítója, hogy házasságot ígérjen, ha az egész földkerekséget örök birtokként nekem juttatná, én legszívesebben mégis a te kedvesed lennék, és büszkébb lennék erre a névre, mint a császárnéságra... És Isten azt is tudja, hogy a te intésedre gondolkozás nélkül pokolba mennék akár előtted, akár te utánad ..„A szerelem gyönyörűsége“ írja tovább „A Szentlélek kolostor“ apáca főnöknője, amelyben együttesen volt részünk annyi szépségben és bájban részesített, hogy nem tudom eltaszítani magamtól és nem tudom elnyomni emlékezetemben ... Nem tudok siránkozni és bánkódni — még ha így is kellene cselekednem —, hogy bűnt követtem el, csak afelett sóhajtózhatom, hogy ez a bűn elhagyott...“

A vágynak ez a „bűnnel“ felerősített új akkordja, mely édeskés szomorúságban mérgeződött és üdvözült, végig vonul az egész középkoron. Mindezeknél a szerelmes pároknál akár a történelem, akár a legendák területén fellelhetők- nél, Tristánnál és Izoldánál, Lancelotnál, Ginevra-nál, Paulo-nál és Franciska da Rimini-nél, Henri Plantagenet-nél és Rosamunda Clifford-nál, közös a szeretők egyenjogúsága és gyakran éppen a nő az, aki büszkeségével és vágyának erejével a férfi fölé emelkedik. A Mária kultusz, amely a gótikában fejlődött ki, a vénuszi bűbáj legendái, amelyek szintén ebből a korból valók és a szerelem fellázadása, amely szenvedélyessé és mámorossá vált, szoros összefüggésben van egymással. A szerelmet mint a személyiség jogát egészen „Rómeó és Júlia“ és „Werther“ idejéig nagy ellenállással szemben kellett védelmezni. Ügy tűnik, a szerelem elleni ellenállás gyöngülése okozta, hogy a szerelem veszített erejéből, s hogy a tilalom ellenében hatalmassá nőve, a törvény lazulásával összetöpörödött. A romantikus szerelem dicső segítőtárs volt a személyiség felszabadításáért folytatott harcban.

A romantikus szerelem újból hatalomra került részint megváltozott szerepkörben „az elvesztett illúziók“ korában Robespier bukása után és később Napoleon idejében. Napóleon lenézően „a tétlenkedő társadalom sorsának“ nevezte el, A valóságban azonban arról volt szó, hogy az emberek elfordulva a forradalmi változások eredményeitől, amelyekben csalatkoztak, visszatértek a magánélethez, az egyes ember szenvedélyéhez. A romantikus szerelem most az elérhetetlen álomképek felé tájolódott, a „halhatatlan szerelmes“ felé. A törékeny pillanatban meglátta a végtelenség ragyogását, a betegség lázálmában, a vágyak telítettségét, a feszültséget és a fantáziát. A varázsló felvonásban bűvészkonyhájában Faust Heléna ábrándképét fedezi fel. Követi őt e kép, sugallatára legyűri a tehetetlen Margarétát, újból rátalál a valpurgisz éji boszorkány szombaton, az „Anyák“ segítségével Heléna elé lép, de vámpírok jönnek, a kép szertefoszlik s fölldreí sújtja a látomás.

Az érzelmiből és az érzelem felettinek az összegeződéséből, az antik örömnek a keresztényi légiesség ötvözetéből nem marad egyéb, mint a ruha és a fátyol, a szimbólum és az emlékezés. A felhők magasságában szertefoszlik Helénának és Margarétának álomképe. De Faust halhatatlan lelke éppen azáltal menekül