Irodalmi Szemle, 1964
1964/4 - FIGYELŐ - Fábry Zoltán: Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz
ték a bitorolt valóságot, melynek az árát másokkal fizettették! Hernádi néha szinte angyalként lebeg az egész földi apokaliptika felett. Ez a lebegés már-már könnyítésre csábítja az írót, de az is lehet, hogy Hernádi az író könnyű kezének az adekvációja. Nem tudjuk pontosan eldönteni, mert mindkét lehetőségre lennének bizonyítékaink. De épp ez akadályozza meg, hogy a regény az olcsó „olvasmányosság“ felé billenjen. A két lehetőség pozitív egyerisúlyt eredményez: a mérleg nyelvét a szellem erkölcse szabályozza. Hernádi könnyedsége, „lebegése“ lelkiismereti közvetlenségből ered. Aki a lelkében dúló nehéz viharokat átvészeli és legyűri, az utána a legnagyobb könnyedséggel tud veszélyes helyzetben jó tetteket vállalni: szinte önmagától megy minden! Hernádi alakja így válik minden konvenciótól mentes reálszimbólummá: a valóság irodalommá vált adekvációjává, a szlovákiai magyar vox humana garabonciás diákjává, egy korban, amikor embernek és magyarnak megmaradni egyformán volt nehéz. Olyan nehéz volt, hogy egy ember egymaga alig bírta. A regényben Hernádi is kétalakú, kétszemélyű, kéthangú. Csak ketten együtt adják, bírják és csinálhatják a garabonciádát: az összezavarodottságot, a szembesítést, a párbeszédet, mely lényegében egyazon ember belső monológja: önkontroll kollektív értelemben. Ez a kettősség a regény egyik főjellegzetessége. És ez csak nehezen hámozódik ki. Valaki, hol többes számú első személyben, hol énként beszélőn narrátorkodik itt. Az író kissé megzavarja az olvasót és leckét ad fel a kritikusnak, annál is inkább, mert csak az 547. oldalon oldódik meg a kettősség rejtélye: az író és Hernádi ikerszerepe: „felváltva és váltott vérttel hadakoztunk azért, hogy megmaradjunk és hogy bennünk is megmaradjon mindaz, amiért elkezdtük a harcot. Csak ketten bírhattuk el, egyedül lehetetlen lett volna“. Rácz-Hernádi szinte játékos magától értető- déssel futott rá erre a vonalra. A megoldás, a feloldás viszont már nem önmagától adódott: magyarázatra van szükség, alátámasztásra: „Volt idő, amikor két alakban éltem, de szerettem volna ezer alakban élni.“ A hangsúly — kiérezhetöen — az ezer alakra esik. A garabonciáda is valami ilyet célzott. Kettős életek kora volt ez, kétnevű emberek rejtek- muszája, megalázott, nyomorított, üldözött életek fedő nevekkel és hamis papirok, okmányok szövevényével. így aztán az ismeretlen X, az ezerarcú, rejtőző és ellenálló X regényét lehetett és kellett volna megírni. Rácz eljutott a felismerésig: ezerarcú alakban kéne élni és éltetni a kort. Megpróbálja, de a korlátok visszavetik önmagába, de mert a minimumot maximálisan vállalja, az arányok helyrezökkennek. Egy helyen — a zsidómentéssel kap csolatban — azt kérdezik Hernáditól: „Zászlós úr meg tud menteni — nem haragszik? — úgy öt-hatezer embert?“ — „Természetesen, hogy nem. De ez nem ok arra, hogy ne próbáljak megmenteni ötvenet-hatvanat.“ Valahogy így sikerül az arány a regényben is. Az ezermentés ezerarcúságot kíván. Rácz — érthetően és megbocsáthatóan — megragadt a Hernádi-kettősségben. Ha ezt az ezerarcúságot, ezt az ezerarcú egyet rögzíteni tudta volna, ha a kohézió nagyobb arányban és maradéktalanul sikerül, akkor korunk egyik nagy regénye született volna meg. így „csak“ a szlovákiai magyar regény született meg — végre! És eredménynek ez nem is kevés! Az első regénynek mindig sok a mondanivalója: az élményhűség terhét hordozza. Az önéletrajzi elemek itt zsarnok módon kérnek szót. És ez a kivédhetetlenség hozza aztán magával a szubjektivitás atmoszféráját: a lírát. Rácz regénye ezt a lírát pozitívummá, szolidaritássá, kollektív értelművé akkumulálta. Regénye a lírai realizmus példája lett. Az elöljáró mottó-ajánlásban Rácz kimondja célját: a regényt „összefogó szenvedéllyel megírni“. A lírai realizmus döntő meghatározását olvastuk. A lírai realizmus motorja: az író szenvedélye. A regényteljesség azonban több a lírai realizmusnál! A regény: történelem. És a történelmet nyugtázó regényteljesség nemcsak az írótól függ. A regényt kora vizsgáztatja, determinálja. És megfordítva: a kort a regény vizsgáztatja. Csak korteljesség, korbeteljesülés időzíthet regényteljességet. Nem véletlen, hogy Max Picard épp a „Hitler in uns selbst“ című könyvében mondja a regényről: „Egy regény, mely maradandó akar lenni, csak egy olyan korban keletkezhet, mely maga is maradandó, melynek tehát kontinuitása van. Csak ha az író nem önmagából kifelé monologizál, lesz a regény maga is igaz világ, mely többet tartalmaz, mint amennyit írója beléadott: a regény több lesz, mint maga az írója“. Picard tétele illusztrálására egy mai angol regényt (Mary Webb) és egy százév előttit (George Eliot) hasonlít össze: Webbnél „annyi a költői szubsztancia, hogy az az embereket és dolgokat szinte delejesen vonzza magához. . . Eliot-nál a költői szubsztancia sokkal kisebb, és regénye mégis az érvényesebb: minden az általánosba van beállítva, minden ebből az általánosságnak tartozó elkötelezettségből él“. Rácz esetében nem húzható meg ilyen élesen a válaszvonal. Ezt a lírai realizmus meg sem