Irodalmi Szemle, 1964

1964/4 - FIGYELŐ - Fábry Zoltán: Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Bruno Apitz és a tegnapi mentő, gyerekdug- dosó kommunisták ölelhették magukhoz a már emberré felnőtt kisfiút! E kis előpéldák, ez anonimheroizmusok adják az alapot és jelentik a mentő-lehetőséget az emberi nem megmentésére. A példákat meg kell látni, a tanulságokat ki kell mondani és permanen- ciában tartani. De ugyanakkor az akadályokat is fel kell mutatni: a nagy, a legnagyobb mentőakció — a béke — egy és oszthatatlan. Minden rész-haszonélvezet, kizárólagosság és tekintetnélküliség az egésznek a rovására osztja meg az imperialistaellenes erők egységét. Megtorpanó caesurák, visszakoztató kényszerszünetek, megkülönböztetések a közös ellenség — az atombombával zsaroló tőkés imperializmus — malmára hajtják a vizet!

A regény: búcsú és indítás. A regény nem tesz pontot. A regény türelmes: vár. Várja a beteljesedést, azt, ami a lényege. A teljesítést, a teljességet. A teljesség viszont pontot jelent. Valami lezárult: a probléma feloldódott, megoldódott. Valami annyira tisztázódott, hogy sem elvenni, sem hozzáadni többé semmit sem lehet. A regényteljesség történelmi kategória. A regény: történelem, és így nem csupán az író műfaj-ügye. A regény objektí- van történelem, szubjektivitásában egyszerre és együtt: író és emberpróba. A regénytel- jesség itt próbakiállást, igazoltságot jelent: a teljesítés nyugtáját. Mindig feladatról van szó, a próbáról: mit kell tennem, hogy azt jól, emberhez méltóan teljesítsem? A regényteljesség az etika ügye, a szellemerkölcs műve.

Mit lehet, mit kell egy Hernádinak tenni? Mi lehet az ő adekvát próbateljesítése? Hernádi, a fiatal szlovákiai magyar értelmiség képviseletében csak ennek lényegét, a szocialista vox humanát jelentheti. Összegező tettre váltó, tanúsító tanulságát. Olyan helyzetbe kerül, mely szöges ellentéte mindannak, amit igaznak, igazságosnak tud és emberségesnek, kötelességnek hisz. Horthy-Magyar- országon és a német fasizmus világháborújában «gy Hernádi csak destruáló idegen test lehet. Aki tudatában van zavaró funkció-voltának, az sokat merhet és sokat tehet. Hernádi sokat tesz, mert mindent mer. És kutyaszerencséje van: burokban született. Túl simán megy minden, a véletlenek torlódva tobzódnak. És ez regénymínuszt is jelent, mert a véletlen a novella csattanója. De a háború tömeg-anonimitás és lutrijáték-volta szinte vonzza a gyilkos és mentő véletleneket. Rácz egy helyen azonban megmagyarázza a véletlenen túlmutató pluszt Hernádi szerencséjében. „Ha az ember természetes arccal vág neki a legnagyobb őrültségnek, a legnagyobb őrültségek is sikerülnek.“

Micsoda adekváció felel meg e szituációnak? A pléhpofa és a garabonciás diák ötvözete. Hernádi fintort vágva ugrik fejest az ismeretlen helyzetbe sodródva zuhan a mélybe, de, mint a macska, mindig a talpára esik. Van benne valami a Tyll Eukenspiegelekbői: megfoghatatlan, cáfolhatatlan bitó, folyó közelébe kerül, de garabonciásként siklik ki e kor és háború gyilkos csapdáiból, és üt helyre sok mindent ebben a nemjó és hazug világban. Ment, büntet, kajánkodik és felháborodik: benne van a slamasztikában, valamiben, ami nem az ő ügye, ami nem a milliók, a dolgozók ügye, tehát szabotálja, rontja-bontja, lemezteleníti: „A háborúkat szabókkal, hivatalnokokkal, parasztokkal, gyári munkásokkal, kereskedősegédekkel harcolják végig. Holott — és éppen ebben áll a dolgok fonáksága — holott a szabó arra való, hogy ruhát szabjon és a parasztok arra, hogy a földet művelje. Ezzel szemben — és ez a fontos — egyes országokban és egyes osztályok szemléletében az összes létező foglalkozási ágak legmagasztosabbika a katonai hivatás... Az említett országok osztályainak szemléletében azonban a katonatiszt hivatása a háború. Erre készül, ezért tanul. És mégis, mire sor kerülne rá, hogy zavartalanul, szabóktól, parasztoktól, mesterlegényektől, munkásoktól és kis hivatalnokoktól háborítatlanul űzhesse mesterségét, amelyet béke idején nem gyakorolhatott: háború idején szerényen félrehúzódik és rábízza az egészet a parasztokra. Meg a szabókra és így tovább. Ám hol az a katonatiszt, aki béke idején a posztó fölé hajolt volna a szabó helyett, vagy felszántotta volna a paraszt földjét?“

Minden igaz regény nevelést, felismerést, fejlődést célzó education. Rácz regénye jórészt a háború, az imperializmus, a kapitalizmus, a fasizmus destrukciójának a pedagógiai példatára. Hernádi ellenáll és felvilágosít, tanul és tanít, segít és zavart idéz. Bakafántoskodva tör borsot, kacag és bölcs. Csak el kell olvasni Hernádi és a „Szigorú úr“ — az anyás tan- felügyelő — közt lejátszódó jelenetet. Pokoli szatíra, gyilkos irónia ez, amikor Szigorú úr hápogó döbbeneteit csak a tanterem tárgyaival lehet érzékeltetni: „A foszladozó elnyűtt szivacs sápadtan fordult a fal felé, a kopott bádoglavor ringó vize jeges fuvalattal bámult ki az ablakon ... az ormótlan cserépkályha élesen felszisszent... az ócska leltári szekrény megroppant s felháborodott hang bukfencezett ki belőle." Emberileg az anyás tanfelügyelőnek nincs valósága: élettelen tárgyak éreztetik irrealitását. És mégis, ezek, ilyenek erőszakolták ki az életet és jelentet