Irodalmi Szemle, 1964
1964/4 - FIGYELŐ - Fábry Zoltán: Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz
Ezek az üresen maradt kockák lettek aztán egy város magyarságának visszakozhatatlan mulasztásai és így halálos ítéletei. „Az a hír járta, hogy a magyarokat munkatáborokba küldik vagy kitelepítik.“ És sokan nem szerették volna elhagyni ezt a várost: inkább a kockákat hagyták üresen. A várost nem kellett elhagyniok, de a város elhagyta, elfelejtette és megemésztette őket. A megfélemlített, „reszlovakizált“ magyarság helyén légüres tér keletkezett és a természet nem tűr vacuumot: kitölti, megváltoztatja... Pedig még közvetlen tegnap is, milyen más volt minden. Robog a vonat. Utasok beszélnek: „Gárdista vagy kakastollas egykutya. A frász álljon beléjük, mondja valaki szlovákul. Ezen is nevettek. Magyarul és szlovákul nevettek, kiki, ahogy szokta, de azért jól megértették egymást, mert ott a két határ között ők, a sínek és a lezárt kocsi és a kintrekedt földek és a batyuk és a szatyrok, bakancsok és csizmák: együvé tartoztak.“ Ez a mondat — az együvé tartozás érzetének és tudatának ténye — verődött szét 1945- ben a Horthyaknál, Szálasiaknál, Hlinkáknál és Karmasinoknál is jóvátehetetlenebbül, — meg- bocsáthatatlanabbul — mert aminek jönni kellett volna, az nem tarthatott rokonságot sem Hlinkával, sem Horthyval. Az utolsó rész: a regény gyengéje — természetszerűen. Nincs kohéziója: Hernádi kikopik belőle, kiléptették. Az új problémák és helyzetek — az építés és a szabotálások, a sovinizmus és divergán- sok, igaz, és nem-konjunktúrás kommunisták megfeszített erejű harca, kétfelé, háromfelé, sokfelé — már Hernádi aktív részvéte és szerepe nélkül játszódnak le. De viszont így reális: így volt valójában, és a kohézió — az alaphiba következtében — máig sem állt össze a régi mértékben és a szocializmusnak, a kommunizmusnak megfelelő méretben. Pedig olyan egyszerű és egyértelmű minden, íme, egy Hernádi párbeszéd: „Ne feledkezz meg róla, hogy a magyarok 38-ban ezrével utasították ki a szlovákokat és a cseheket a megszállott területekről.“ — „Én pedig mintha arról is hallottam volna valamit, hogy ugyanazok a magyarok ezreit és tízezreit küldték internáló és koncentrációs táborokba. De ugyanakkor ilyesmit is hallottam, mintha a szlovák gárdisták is szlovákok ezreit és tízezreit küldték volna hasonló intézményekbe. Kiket küldtek hát, és kik küldtek? Német horogkeresztesek küldtek, magyar nyilasok küldtek, szlovák gárdisták küldtek: fasiszták küldtek.“ A perdöntő szóhoz értünk, az eligazító érv kimondásához. Ami uszított, kettéosztott, szétválasztott, az a mindkét oldalon jelenvolt és ma is lappangó fasizmus. A fasizmus „a“ szétválasztó princípium. Ahol nincs kohézió, ott azt ma is a tegnap szerzett fertőzés hátráltatja. A bíró, az ítélő és a megmentő ezért ma is csak az antifasizmus lehet. Hallgasd e regényben Auschwitz foglyait, a nőket, akik úgy érzik, hogy valójában nem élték túl a borzalmakat: „Mi halottak vagyunk. Arbeit macht frei — ez állt táborunk bejárata fölött... A munkát és az embert meggyalázták. És maguknak most újjá kell építeniük mindent. A munkát és az embert is. Mi, halottak majd őrködünk, hogy jól csinálják-e?“ — A próba, a mérték neve változatlanul: antifasizmus. Élő halottak vigyázzák. Élő múlt, melyről nem szabad megfeledkezni! És ez az élő múlt Hernádi legszemélyesebb élménye lett. Nem véletlen, hogy döntő találkozása és tette egy zsidó leány megmentése volt. Emberek, civilek, és nem hivatásos fogd- megek gyűrűjéből halássza ki: a nyárspolgári káröröm kiszolgáltatottságából. Mintha meztelenre vetkőztetnének valakit, undok előélvezet csámcsog: „Ssssidócsillag? — kérdezte negédesen és teljes testével hátrahajolva, kiadósan nyálat gyűjtött.“ Plasztikusabban nem lehet rögzíteni. Az antiszemitizmussal lealjasított ember nyálgyüjtő portréja valójában az értelmi szerzők és végrehajtók tükörképe. És ez a foncsor még tart: a kép nem oszlik, nem homályosul, de az atomőrület révén állandósul és általánosul. A dallasi veszett ultrák és a német ó- és újfasiszták röhögve, üvöltve, lövöldözve és börtönözve gondoskodnak a bestiális folyamatosság meg- szakíthatatlanságáról! Amit Judit sárgacsillagos rezignációja kinyögött, az ma az egész emberi nemre érvényes: „Az ember el lehet keseredve, ha bajba kerül, ha váratlan fájdalom éri, ha veszély fenyegeti. De ha előre megfontolt szándékkal ki akarják irtani, akkor már nem lehet elkeseredve. Akkor már csak undort és közönyt érezhet.“ A szétszórt kis európai zsidóközösség védtelenül ki volt szolgáltatva a hóhéroknak, a német és egyéb fasizmusok nyál- és vérkéjelgésének. De még így is itt akadtak mentők és segítők. Gondoljunk csak a mindenféle fajta tömeges és egyéni mentőakciókra, a dugdosásokra, szöktetésekre. Rendházaktól, zárdáktól a gyárakig, munkáslakásoktól a koncentrációs táborokig egységes volt a mentőszolgálat. Gondoljunk Bruno Apitz regényvalóságára — „Farkasok közt védtelen“ — egy kis zsidógyermek megmentésének kollektív hőstettére: farkasok között is védetten maradhatott meg a gyerek! Épp e napokban láthattuk e realitás fényképét: a buchenwaldi koncentrációs táborban a volt foglyok, az író