Irodalmi Szemle, 1964

1964/4 - FIGYELŐ - Fábry Zoltán: Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

gál: paradox módon: panrealizmust. Holtak és élők, álom és valóság, állatok és füvek, fák és virágok, az egész természet az embert erősíti, neki, vele és érte beszél. Rácz-Hernádi sem tesz mást: ősszel számbaveszi a várost, mert ki vigyázzon a dolgokra, ha nem ő? Tegnap a Kálvárián voltunk, ahol három vad­gesztenyefa zárja el az utat. Ő ismeri ezeket a fákat és gyakran meglátogatja őket. Híreket visz nekik a városból... Ha ő nem lenne, talán már elpusztultak volna.“ A lírai realizmus a fákat is bevonja az ember köré vont védőgyű­rűbe. A fák és az emberek, a fák és a háború: mindent meg lehet velük magyarázni. A grá­nátverte erdő égnek meredő csonkjai, ág-kezei segélyt sikoltanak és öklös átokká görcsösöd­nek, imává nyújtózkodnak. A fák! Üssétek fel Adyt: „De éljen az öreg cseresznyefa, Milyen virágos és szép S nem vétett senkinek, hábo­rút sem izent. Kegyelmezz meg neki“. József Attila koldus-szeretettel vigyázza az eperl'a igazságosztó kérlelhetetlenségét: „Öreg eperfa áll az út felén. Zömök, tömött, mint hős pa­raszti dajka. Úrvezető vigyázz, a törzs ke­mény! S óh koldus, nézd, mily lágy a gyümölcs rajta“. Radnóti tölgyfa-sorssal pél­dázza halálraítélt önmagát: „tudja, kivágják, de addig is levelet hajt“. Gulyás Pál költésze­tének domináló eleme, a fa: „A fáknak mondd meg, virradatkor találkozom én még velük .. . s megkérdem tőlük gyermeteg: „Oh fák, em­lékeztek-e még rám? Ugy-e sokat szenved­tetek.“ És a költők mindezt szemben a társadalmi igazságtalanságokkal, a háborúval, a fasiz­mussal szövegezték. A fák embertelenség ide­jén tanúkká és bírákká magasodnak, megvesz- tegethetetlenné. A fák az emberség vigyázói: hozzájuk lehet jönni gyónni, titkot vinni és rejteni, igazságot venni és egymást kölcsö­nösen erősíteni. Hernádi csak így tuäja a szemébe vágni majdnem-„sógorának“, a ludo- vikás hadnagynak: „Én egy másik táborhoz tartozom. Abba, amelyik ősidők óta ellene szegül minden olyan világberendezésnek, a- mely a Harmatozó Fűszál és a Vizen Ugráló Lapos Kavics erkölcsi világrendje ellen irá­nyul“. A lírai realizmus: a szabadság mellre- ölelése. Pozitív romantika: az élet egészének termékeny és termékenyítő realitása. A lírai realizmus a szolidaritásnak, a vállalásnak az a magas hőfoka, amit néhány cseh regény lényegeként egyszer már mintaként csodál­tunk és példaként sugalltunk. Hernádi egy várost ölel magához, egy város­tól búcsúzik. És ez a város útbaigazítást adhat: „Tivadar meg tudta fejteni az érkező pilla­natok üzeneteit és tudott olvasni a külvárosi utcák hallgatásából, homályos részeiből.“ Be­szélt és beszél ez a város. Márai Sándor drá­májában („Kassai polgárok“) a történelmi múlt szemnyitó, jelenre átvihető példázat lehetett a német háború embertelenségei ide­jén. A réghalott dómépítő kassai polgárok antifasiszta üzenet-küldőkként destruálhatták a második világháború hazugságait. Rácz regénye az eszmélés és eszméltetés könyve, a „rájövések“ villámütése és folya­matossága: „Talán akkor jöttünk rá, milyen aljasságok történnek körülöttünk.“ A Horthy- anyások „méltóságos“ gőgje, minden mást lenéző pöffeszkedése rossz iskola volt a ma­gyarságra. Hernádi unja ez éra tanfelügyelőit, útálja, gyűlöli tisztjeit, őrmestereit, vérbuta szegénylegényeit: a katonastriciket, az „öröm­katonákat“, a „sváb görényeket“. Valaki azt mondja neki: „Mi a németek első szövetsé­gesei vagyunk“. — „Én nem“ — válaszolja — „legfeljebb annyiban, hogy a vereségükből én is ki fogom venni a részem.“ Ki is vette, ki is vettük alaposan! Utolsó beszélgetése el- zápult szerelmével, a ludovikás húgával is ezt példázza: „Amikor a maga kedves bátyja és a többiek felhajtották és elejtették a legen­dás turáni vadat, én is ettem a húsából. Pézsmaszaga volt és már akkor sem ízlett valami nagyon: a tomporára Hitler bélyegző­jét verték és a zsigerein undok férgek lako- máztak. De most a levét is hörpölni kell. Fizetni kell... És miután a kedves bátyja .. . nem hajlandó fizetni, az adósság törlesztése, mint mindig, most is másokra marad.“ Itt és most például Kassa magyarsága fizet: A fizetség alól ki is lehet bújni, mint Hajnal, ez a volt szerelem, a ludovikás-hug és nagy magyar honleány, aki most már csak szlová­kul beszél, és ájuldozik, amikor Tivadar a kérdőíven is magyarnak akarja magát valla­ni: „minek magának arra a fehér papírra, fekete vonalak közé, üres kockába odaírni, hogy magyar? Ne írja oda!“ De Tivadar ko­molyan, majdnem szigorúan nézett rá: „Gye­rek, hiszen akkor üresen maradna a kocka!“... „Gondosan megvizsgálta töltőtolla hegyét, az­tán a papír fölé hajolt, de egyenletes, olvas­ható betűkkel, — szája sarkában bujkáló nyelve hegyével szinte követve a toll útját, ahogyan gyermekkorában szokta, ha külön­leges súlyt helyezett írása külsejére —, ki­töltötte a rovatot.“ Aki nem érti, hogy mi a lírai realizmus, az olvasa el pontosan még- egyszer, sarokba bujkáló nyelvvel a fenti sorokat a kitöltött kockákról. A lírai realiz­mus mindenképpen erkölcsi realizmus. A gyermek-gesztus líraisága itt egy férfitett morális kikerülhetetlenségének szigorú tör­vényét húzza alá!

Next

/
Oldalképek
Tartalom