Irodalmi Szemle, 1964

1964/4 - FIGYELŐ - Fábry Zoltán: Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

az anyások világában legalább „műkedvelő tanító“ lehet. És ezek és ilyenek kényszerültek levente-oktatókká: „Azon az őszön azonban már rájöttek, hogy hibák vannak a múltunk körül, mert ideig-óráig ezzel is meglehetett úszni a katonaságot." A szlovákiai újarcú magyarok, Móricz Zsigmond mellreölelt felfedezettjei, Horthy-katonákká kényszerülnek. Századosuk hirtelen ordított hottentotta-vezény- szavakkal mutatkozik be: „Szzasz! Gyusz! Puhh! Sszulj! Saozó! Szaoz!" Az eredmény tökéletes zavar. Tiszti parancsönkény fergete- gébe kerülnek, mert a fenti ugató-hangok valójában szakaszt, vigyázt, pihenjt, oszoljt, sorakozót, visszakozt jelentenek. Értelmes szavak értelmetlenné nyomorítása jelzi a célt: az emberi értelem mélybe-zuhintását az em- bertörpítést, mint a kaszárnya-pedagógia eredményét. Az ember, az értelem a legnagyobb értelmetlenségben őrlődik: egy háború-, ban, melyhez semmi köze. Hernádi ezt a lehetetlen állapotot szenvedi, nyögi, dohogja, röhögi és káromkodja, destruálja és bosz- szúlja. Minden szava, tette, mozdulata: a háborús gépezetet akadoztató, csikorgató homokkavics; kedvtelőn, minden póz nélkül szabadít, szöktet, rejteget: kommunistát és zsidót; muszosok és egyéb bélyegzettek általa lélegzenek és menekülnek. így állja a próbát, és így lesz részese egy méltatlanná vált „Hajnal“-féle flört után az igazi szerelemnek, mely embermentéssel kezdődik és embertársulással végződik: a megmentett zsidó lány — Judit — lesz e nehéz évek ajándéka és értelme. Általa és vele tudja meg, hogy az élet szépség és emberség: megtudtam, hogy élsz, megtudták, hogy az élet nem szakadt meg.

Valahogy így vázolható fel a fővonulat, a regényhős története. De ez a történet szét- ágazódva, Kassától Bécsig, a Dontól a Balatonig elnyúl és elnyújtózkodik a kortörténésbe, a második világháború szövevényébe: egy-két ponton megragad, összefog, majd újra szét- bomlik. Hernádi korkeserűsége és boldogsága azonban semmiképp sem jelent pontot, csak a stafétabot kerül át más kezekbe: az utolsó rész főhőse és mozgatója Széles, az illegális kommunista, aki a felépítés, az éberség egyik aktivizálójaként megérteni és megértetni próbálja azt, amit Hernádi — mint 1945 utáni magyar — sebzettségében még nem bír j>em szívvel, sem ésszel felérni és felfogni.

Hernádi kollektív mentő-szolgálatainak egyéni jutalmát a szerelmet, — két egymásmellé sodort, egymásra talált élet boldogságát — nem követi a társadalmi felszabadúltság fellélegző érzése. A szocialista elégtétel tudata elmarad: 1945 után Kassán minden, ami magyar, bűnbak lesz. A filozófiai doktor még

„műkedvelő“ magyar tanító sem lehet. A fél— re-állított félreáll: „Én ezért a győzelemért harcoltam. Most nem harcolhatok a győztesek ellen . . . Azért fohászkodtam, bárcsak kimenthetném a puszta életemet a gazságoknak ebből a poklából. A tulajdon szavaim fordultak ellenem; valóban csak a puszta életemet sikerült kimentenem.“'— Elvégeztetett valami, de a tisztázódás — egyértelműen, győztesen, maradéktalanul és osztatlanul — elmaradt. A problémák eltolódtak, más áttételekben és nyugtalanítón.

A regény: búcsú és kezdet. A regény vég nem lezárás és lezártság, de hömpölygő folyamatosság, megszakíthatatlanság, újrakezdés: folytatása következik. A regény nem tesz pontot. A kapu csak halkan csukódik, de sose kulcsra: kinyitható és újra kitaszítható. Néha döngve csapódik be, utána síri csend; vélnéd: kinyithatatlan, és hogy, ami történt: helyrehozhatatlan; és idő múltán gyerekkéz is lenyomhatja a kilincset. Thomas Mann Doktor Fausztuszában az emberség szimfóniájának visszavétele egy egész nép és nemzet Hitler- uszította pokolbazuhanása után tesz pontot. De a végsorokban felhangzón, a cselló magas gé-je mégsem vész el a pokolba, a semmibe: „Ez az elcsengő hang, mely már nincs is, melyre már csak a lélek fülel, ez a kicsengés, mely szomorúság volt, nem szomorúság többé: megváltoztatja értelmét és csillagként ragyog az éjszakában.“

A regény csillagragyogása, lelke: a lírai realizmus. A lírai realizmus szívig ható vállalás, lélegzetfojtogató mellreölelés. Szolidaritás. Hűség. A jónak, az igaznak, a szépnek a kicsengése. Minden, ami emberségi károsodás és erkölcsi ficam nélkül vállalható. Az a líraiság, mely a költészetet a legmagasabb- rendű realitássá avatja: kinyilatkoztatássá. A lírai realizmus egyszerre és egyben válik búcsúvá és kezdetté. A búcsú szomorúsága és a kezdet izgalma fonódik itt egybe. A lírai realizmus hagyomány-hű és jövő-kötelezett. Az egyik nem lehet meg a másik nélkül.

Hernádi búcsúja egy város mellreölelése, egy város el-elcsukló hangú mondanivalója. Romantika? A lírai realizmusban épp a romantika hangolódik realizmussá. Néhány külső azonosság nyomán, a mélyebb rokonság rovására, Rácz kritikusai Krúdyt emlegetik. Krúdy romantikája: fojtott realizmus. Szubrealizmus. Emlékvalóság. Emlékezet-éltetés. Alom, az irracionalizmus kísértése és veszélye nélkül. A Krúdy-mú a magyar tegnap-valóság egyik álombuktatott lírai felérzése: elmerengve, ébredve dokumentál, ment és konzervál, őriz. tanúsít és példáz. Ez a romantika a pantheiz- mus módján valamiféle panhumanizmust szol