Irodalmi Szemle, 1964

1964/4 - DISPUTA - Monoszlóy M. Dezső: Villámtünődés a „Dolgozó Nő” felett

villámtünődés a „Dolgozó Nő“ felett

„Egy választó levele a megválasztottakhoz“ című írásomban egyszer már foglalkoztam a Dolgozó Nővel. Akkor azt írtam: „Gyakran sopánkodunk, hogy nincs elég keret, lehet, hogy ez a sopánkodás is jogos, de ami még különösebb, hogy gyakran még a meglevő keretekkel sem tudunk élni. Hogy csak egy példát említsek, itt van mindjárt a Dolgozó Nő. Magyar nyelvű folyóirat. Ennek a lapnak a létezéséről általában tudomást sem veszünk. Irodalmi találkozásainkon a lap képviselőivel egyszer sem jöttünk össze, mintha erre a lapra nem is lenne szükségünk, mintha ennek a nagy példányszámú képes újságnak az oldalain nem is akarnánk érvényesíteni irodalmunkat. Aligha hiszem, hogy ezt a luxust akár mi, akár a lap szerkesztősége megengedhetné magának.“

Eddig az idézet. A Dolgozó Nő szekere azonban továbbra is bentragadt abban a kátyúban, amelyben az akkori gondolat látta, s amelyben az azótai semmitevés marasztalta. Most, hogy végiglapoztam a Dolgozó Nő teljes múltévi évfolyamát, erősen eltűnődtem a szavak lusta metamorfozisán, a tehetetlen szavakon, amelyek nem akarnak cselekedetté válni. Jegyzeteket készítettem erről az évfolyamról konkrét írások színvonaláról, de, végül is úgy láttam, hogy a receptkészítő szándék nem elég, nem a részletekben, hanem a dolgok sommájában rejlik a lényeg, ez pedig így összegezhető:

A Dolgozó Nő egész tavalyi évfolyamából kívül rekedt hazai költészetünk élgárdája, prózairodalmunk két három író három négy írásával szerepel, jelentős hazai műfordítás sem jelent meg a lapban, egyszóval a tények visszapattantak ahhoz a gondolati rúgóhoz, amelyből kiindultunk, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom nincs képviselve a Dolgozó Nő hasábjain.

Pedig egy technikailag színesen, ha nem is hibátlanul szerkesztett lap keretei lehetőséget nyújtanak a bemutatásra és a bemutatkozásra. Pusztán a rosszul kihasznált síkokat kellene eredetibb ecsetvonásokkal átfesteni. G. Mihálik (nem tévesztendő össze a kiváló szlovák költővel V. Mihálikkal) ési hasonlók pusztán madártávlatból versnek látszó teljes oldalai helyében Rácz, Bábi, Gyurcsó, Ozsvald, Cselényi, Tőzsér és mások verseit kell helyettesíteni és máris megenyhülne ez a gondolati panoráma. Egy csipetnyi humor is jól jönne persze, hazai sajtónk palletáján ez a legmostohábban használt szín, valamivel több a hazai prózából, következetesebb k

alandozás a világirodalomban és a gyerek rigmusok helyett vizuális és szenzibilis gyermekversek. Enélkül a lapot aligha tudja helyes egyensúlyba tartani a jól szerkesztett kozmetikai, divat és egyéb rovat, vagy a sekélyes napi publicisztika.

Rövid és nem kimerítő tanács, de nem is annak készült, még kevésbé rosszindulatú elmarasztalásnak. Hosszú ideig követtük azt a gyakorlatot, hogy fekete-fehérre szálaztuk a dolgokat, kritikai magatartásunkat, s a jól-odamondtuk neki felért a megoldás reményével. Ennek azonban nem sok értelme van. Személyi tapasztalataim is mások a Dolgozó Nő szerkesztőségével s leszámítva a régebbi évek ottani kulturális napfogyatkozását, kifejezetten kedvezőeknek mondhatók. Amit írtam, éppen azért írtam, mert bízom benne, hogy most már a Dolgozó Nő hasábjain is megindulhat egy igényesebb pezsgés, amolyan irodalmi rianás.

Lesznek bizonyára olyan hívei a lapnak, akik egyoldalúnak találják majd ezt a pár soros írást és hivatkozni fognak számos általam meg nem említett pozitív tulajdonságára a Dolgozó Nőnek. De az efféle villámtünődés nem is térhet ki mindenre, ha mozgatni, serkenteni kíván, a legerősebb impressziókat kell tükrözze, azokat kell kidomborítsa.

Ezeket az impressziókat pedig röviden így fogalmaznám:

A Dolgozó Nőt nem pártfogolja eléggé művészetünk s művészetünket nem pártfogolja a Dolgozó Nő. Közös erőfeszítésünkön múlik majd, hogy kulturálté életünk mérlege ezen a területen is egyensúlyba kerüljön.

(monoszlóy)