Irodalmi Szemle, 1964
1964/4 - DISPUTA - Vita a dekadenciáról, Jean Paul Sartre, Ernst Fischer, Eduard Goldstücker, Adolf Hoffmeister, Jiří Hájek
ERNST FISCHER Még két megjegyzés a dekadencia fogalma val kapcsolatban. Gyakran nem vesszük figyelembe a dekadencia egyik alapformáját: tudniillik egyfajta irányzat hanyatlását, a művészi módszer klisészerű elhasználását. A nagy Delacroix epigonjaiban igazi dekadenciát érzek, és ezt számos kép példájával igazolhatjuk Németországban a dekadencia másképp jelentkezett. Az imperialista dekadencia megtestesülését jelenti számomra például a népek csatájának emlékműve. Franciaország a ko- kottot idealizálta, a német imperializmus a Walkürt. Az egyik is, a másik is a lét és a látszat közti aránytalanságot mutatja, pusz- tulásra^ kárhoztatott társadalmat magasztal — ez pedig dekadencia. Gyakran elkerüli figyelmünket, hogy a dekadenciát nemcsak a humanitástól való elfordulás, a civilizációban a barbársághoz való visszatérés, a valóságtól való menekülés jellemzi — hanem elsősorban a frázis, a képmutatás, a tányérnyalás. szetesen arra is emlékszem, hogy amikor a cseh írók küldötteként 1934-ben Moszkvában részt vettem a szovjet írók első kongresszusán, Karéi Radek már akkor dühös kirohanást intézett Joyce ellen. A Joyce- ellenes hagyomány tehát a Szovjetunióban — tőlünk eltérően — nem mai keletű. Még egy megjegyzés a totális tagadásról: semmiképpen sem szeretnék annak a propagátora lenni, hogy a teljes tagadás művel szülessenek; de tiltakozni fogok az ellen, hogy a tiszta, semmivel sem vegyes dekadenciát, a kárhoztatandó magasztalását egy kalap alá vegyék például Beckett morális teljes negá- ciójával. Egyáltalán nem kívánom, hogy ez a totális negáció fő művészi irányzattá váljék, de úgy vélem, a mi dolgunk, marxistáké, tőlünk függ, állásfoglalásunktól és megfontolt kritikánktól, hogy milyen hatással lesz kultúránkra Beckett. Különbséget kell tennünk az olyan művészek és írók között, akik magasztalják az embertelenséget, a brutalitást, a támadást, a disznóságot és a hanyatlás egyéb jelenségeit, vagy közömbösen tudomásul veszik őket, és az olyanok között, akik mint Beckett mindezt elkeseredetten tagadják. Dekadensnek ne azt tekintsük, aki a dekadenciát ábrázolja, hanem azt, aki megfér vele bizonyos csoportokat vagy egyéneket jellemez és a társadalmi fejlődés bizonyos helyzetéből következik. Ezenfelül mindketten bebizonyították, hogy a dekadencia csakis dialektikusán értelmezhető, vagyis ugyanaz az egyén — ha például Baudelaire-t akarjuk dekadensnek mondani — ugyanakkor ellenkezőleg a jövendő előjátéka, mert minden további költészet tőle függ. fogalmának értelmezésében egyes pontokban eltérők és ez jó előfeltétele annak, hogy a beszélgetés gyümölcsözőn folytatódjék. A döntő az, hogy minden további folytatásnál mindig azzal a tudattal találkozzunk, amelyet a mai beszélgetés megszilárdított bennünk: a harcostársak szolidaritásának tudatával. Boldog vagyok, hogy ezt az érzést J. P. Sartre mondta ki mindnyájunk nevében. ugyan csak néhány sorban emlékezik meg. mégis nyilvánvaló, hogy nemzeti hősünk, Július Fučík már gyermekkorában érdeklődött Kafka iránt. Hadd tegyem hozzá, hogy a háború előtt közzétettük Freud művének nagy részét is. Mindez megvan a könyvtáraikban, de terméJEAN-PAUL SARTRE Csupán néhány szót szeretnék mondani, ragaszkodom ahhoz a véleményemhez, hogy a dekadencia mint osztályozás fölösleges, és jobb nála sok más kifejezés, amelyet itt említettek: pesszimizmus, az embertől való elfordulás, stb.; de egészben véve egyetértek azzal, amit Fischer és Goldstücker urak mondtak, mert a dekadencia fogalmát tökéletesen elszigetelve, a társadalmi közösséghez való viszony nélkül mutatták meg, ez a fogalom IIŔI HÄJEK Beszélgetésünket e pillanatban semmiképpen sem zárhatjuk le. Legnagyobb érdeme inkább a kérdések új felvetése, mint valamiféle általános érvényű válasz, amelyhez már nem lenne hozzáfűzni való. Annak a beszélgetésnek a kezdete volt, amely — hiszem — folytatódni fog Prágában és Párizsban, Lenin- grádban vagy Moszkvában. A beszélgetés egyes részvevőinek szempontjai a dekadencia
