Irodalmi Szemle, 1964

1964/1 - Duba Gyula: Delfinek

— Na vén tengeri medve — kedélyes- kedtem —, megérte megszökni nagyrabe- csült társaságunktól?

Nem felelt. Lógatta a fejét, és vodkát kért még, meg egy poharat. Nekem is öntött. — Igyál!

Később magától kezdett beszélni.

— Együtt voltunk egész délután. Elmondtam neki, hogyan élek, mit csinálok; megmutattam az autóm fényképét. Felajánlottam, hogy jöjjön velem, feleségül veszem. Mindent megtettem, amit lehetett.

Hallgattam. Most már kérdések nélkül is beszélt.

— Elmondtam neki, hogy nagyon egyedül vagyok, és haszontalanul fut el felettem az idő. Megígértem, hogy a fizetésemből ragyogó életet biztosítok a számára. Kértem, hogy jöjjön velem. Igen, mindent megtettem, amit lehetett.

Most már mondanom kellett valamit.

— Eddig csak a te dolgaidról volt szó. Ez így egyoldalú.

— Igaz — ismerte be —, de nincs tovább. A férje tengerésztiszt, szereti és nem jön velem. Eszében sincs. Kész. Könyörögtem, hogy jöjjön. Nem jön. Ennyi az egész.

Komolyan gondolta, amit mondott, láttam, hogy valahogy vigasztalnom kell. Na, ezt sem hittem volna rólad, Jaroszláv! Gyenge legény vagy, látom. Gyámoltalan. Jajgató puhány, aki néha álarcot ölt, hogy keménynek lássék.

— Miért éppen ő... megmondanád? Levelezel a fél üzemeddel, a nők párbajoznak miattad, hát akkor miért éppen ő ... ?

— Ha én azt tudnám ... — Gügye, gondoltam, idealista ifjonc, hiába kopaszodsz, gyerek maradtál. Komolyan rámnézett. — Te ugye azt hiszed, hogy én még legényember vagyok? Nézd...! megmutatta a személyi igazolványát. Az volt beléírva: elvált. Elnémultam. — Odahaza tizenhat éves fiam van és tudom, a volt feleségem most rámgondol odahaza és arra, hogy miért történt minden úgy, ahogy történt.

— Nem nézett rám, úgy beszélt tovább. — Ötvenben Munkaérdemrendet akartak adni, de valahol nem bírtam hallgatni, eljárt a szám, és a kitüntetésből semmi sem lett. Nagy igazságtalanság történt akkor velem, Jiem csuktak be, csak tönkretettek, és a kivizsgálás ideje alatt elvált tőlem a feleségem. Azóta egyedül élek. Néha a fiam azt mondja: apu, te olyan aranyos medve vagy, mindig jó kedved van. Igazi férfi vagy, bár én is olyan tudnék lenni, mint te... ! Persze tudom, mindez semmit nem jelent...

Sajnáltam, olyan sajnálattal, ami nem aláz meg, de erősít. Rádöbbent, hogy öregszik és esetleg egyedül marad, ez a baja. Fél a magánytól. Odahaza nincs senkije, nagy lelki magányában vidáman él és ala- koskodik. Kissé erőltetetten a világ furcsa dolgairól beszéltem neki. Elmeséltem, hogy milyen gyerekesnek tűnő vágyaim vannak; delfineket akarok látni, ahogy játszadozva kísérik a hajót. És félek — nevetséges —, hogy nem sikerül látnom. Ha így lenne, biztosan leinnám magamat miattuk. Hétezer kilométert utazok, hogy láthassam őket, és erre elkerülnek. Persze, ez kimondhatatlanul gyerekes dolog, de mit csináljak? Ilyen vagyok. Látnom kell a delfineket, és akkor egyszerre nagyon szabad és jókedvű leszek. A vágyaink néha mecmagyarázhatatlanok.

— Ilyen is van — helyeselt elgondolkozva —, delfinek. Kecses, szép állatok lehetnek. Én sem láttam még soha.

Iszogattunk.

— Ne félj — ütögette bátorítóan a váltamat —, ha Ogyesszába hajózunk, a nyílt tengeren látunk delfineket. Én is látni akarom őket. Kecses szép állatok.

Reggel kilenc óra óta fürdőnadrágban fekszünk a fedélzet nyugágyain és napozunk. Dél felé jár az idő. Hajózunk Ogyesz- sza felé. Körülöttünk a tenger olyan, minha egy nagy kék tányér közepén lennénk, a- melynek szélén, a messzi távolba kissé megfakul a kéksége és összeölelkezik az égbolttal. A hajó nyomán vad erővel forr, zubog a víz és nyílegyenes, széles fehér szalag fut tőle a horizont felé. Mintha ennek a fehér szalagnak a végére lenne kötve a hajó, nem szabadulhat tőle, de azért a szalag engedi futni és olyan hosz- szúra nyúlik, amilyenre kell.

Este tíz óra körül érkezünk Ogyesszába, aztán vonatra ülünk és megyünk haza.

Egymás mellett fekszünk a nyugágyakon, én, Jaroszláv és Larina. Larina középen, mi ketten a jobb és bal oldalán. Keveset beszélünk. Reggel óta sirályok kísérnek, azokat figyeljük. Ügyes akrobaták a sirályok, látszólag gyámoltalanul és keservesen sikongva, jajgatva szállnak a hajó tatja felett, de ha a hajószakács kidob nekik valami hulladékot a konyhaablakon, egyszerre határozottak lesznek, bravúros eséssel lecsapnak a vízre és kecsesen kihalásszák a csemegének számító falatokat.

Delfineket nem láttunk még, és mi ketten Jaroszlávval egyre komorabban nézünk